2014. augusztus 14., csütörtök

A hátlapra



 Versbe rendezett
( címek a könyvből )

Múlt idő, Látomás, Ébredés, Déjà vu. 
- így jön a harmadik - Rendezvous. 
Amikor a köd felszáll - és indul a - 
Hajnali villamos, Szivárvány-libikóka, 
- hogyha föl-le jár - Várj engem! 
Miként Tűzmadár Szemében a fény 
Ragyogsz bennem Láz-köpenyű nyár. 
Ha megszületik, Örömóda, Lángvirág, 
Szirom szárny parázs: Lélekfosszíliák. 
Látod, Tükörkép, Prizma, Üvegcsend. 
Csillaggá csókoltalak - és vagyunk - 
Remény a reménytelenségben, 
Suttogó éjjelen Ringató Lebegés, 
J. A. gyufái, A bolond és a madár.

2014. július 23., szerda

A könyv vázlata

Vágvölgyi Attila: Ringató



Bódai-Soós Judit: Ringató

Mosollyal játszol arcodon,
 szíved szabad madár.
 Szemedben huncut fény ragyog,
 dalod az égbe száll.
 Szeretni tudnék mást talán,
 ha nem lennék rabod,
 így talmi érzelem csupán,
 mit másnak adhatok.
 S ha már egy boldog nap után
 lehunytad két szemed,
 aludj el, drága kisbabám,
 és álmodj szépeket!



Lőrincz Mária Magdolna




Péter Béla

elhűlten nézem, bár ezek
nem antonioni kellékei: állat, emberalak
miegymás! nézd csak meg jobban, 
hogy számlálhatatlan  porcika és lóarc
dermedt maradványai képeznek itt falat.
kövült murális mű, anyaga talán kvarc,
nem biztos. tudója a hely ásza, hádész.
halálfiak homloklebeny-idézete, pokol
tornáca ez. minek e topográfia? ráérsz
kutatni végső utadon, ha bírád odapakol,
s, már a tűz kiadta lelkét, s lett dermedt
szürkülő tufa-fal. a hieroglifák a vég
eljöttét mutatják. az úr emlékterme ez:
tán az utolsó előtti ítélet. tudja az ég!



Jávorka Csaba: Örömóda






H. Gábor Erzsébet: Ragyogsz bennem

Te ragyogsz ki két szememből,
napsugaras mosolyomból,
hogyha kinn a vihar tombol,
nem érdekel engem az,
íriszemnek fénye vagy.

Te ragyogsz ki életemből,
apró szobám ablakából,
nincs is messze már a távol,
tudom, lassan itt leszel,
s lelkünk együtt ünnepel.

Te ragyogsz ki verseimből,
csengő rímek dallamából,
minden szép szó gyöngy a szádból,
örömforrás, óda vagy,
ragyogsz bennem, mint a Nap.




Pokorni-Lovas Katalin






Makai János: Üvegcsend


A csend sárga hangon kiált felém
magányos, torz éjjelen,
zöld nyelvét ölti rám hideg helyed.
Az ecset szürke foltot hagy
a vásznon, az üveg görcsös
mosolyt tettet.
Mint vízben a máz,

fel kell oldódnom benned.



Salamon József Imre: Déjà vu

Van gőg bennem,

Ha szirma hull.

Vagyok bátor,

Nézni csak.

Mégis olykor,

Ha alkonyul,

Füledbe súgnám
Bókomat.


B. Láng Ernesztin: Régi kőkorsók virággal




Haász Irén: Régi kőkorsók virággal

Moha tapadt rá, élő smaragd,
idő-morzsolta perem alatt.
Kút sötétjében papírtekercs,
rajta vallomás – talán egy vers…

- Nem jött a lányka, nem vitte el,
kék madár röptét nem hitte el –
egy emberöltő fakította,
senki sem jött rá a titokra. 

A többi régi, sárga korsó
virággal terhes, szirmot hordó.
Testük borongó félhomályból

bújik elő, mint arany szájról
kacskaringózó szelíd szavak
Napra forogva felizzanak.


  Mikóczy Dénes: Bacchus a tihanyi dombok felett




JAZ: Bacchus a tihanyi dombok felett:

Tétova tükrén tónak a csillám
Elibém venyigék rőt katonák
Nyári viharban a fűszer a villám
Bort ide bort ide nagy lakomát

Asztal alatt hever Ámor a mámor
  Sorra az étkek roskad a tál
A kappan a vadkan friss füge rá bor
Asszonyi testen a kéz muzsikál

Dal van a létben a lében a halban
Tó mederében a kecskeköröm
Dobban a szívben a dallam a dallam
Bor-Balatonban az életöröm




Póth-Vecsei Mária: Siratók








Marcsek Anna Mirtill: Siratók

Hol jársz madár, szálló lélek?

Fekete föld jajgat a szív,

hideg a kéz, – kenyeret szelt,

vállát fogta, – oszlop és híd.


Hol jársz madár, szálló lélek?

Isten felé zokog a szó,

dermedt a láb, –  küszöbön állt,

csosszant lépcsőn, roppant a hó.


Hol jársz madár, szálló lélek?

Halott a csók, maró végzet,

sirat az ének, – ezüst húr

megfeszült, értük zengett.


Hol jársz madár, szálló lélek?

Mélységes űr, fátyolos szem, –

fehér lovon szárnyal, suhan,

megpihen, –  az út rögtelen.




Balázs Zsolt: Suttogó éjjelen



Balázs Zsolt: Képírás

Ahogy a fényeket be kell fogni, úgy
a szavakat el kell engedni. Furcsa
paradoxona, mégis valóságos 
értelmezése ez a művészeteknek.
Összeköti őket a vágy gondolata,
mely önző, önérvényesítő, beteljesítő.
A művész egy pillanatának élete,
vagy életének egy pillanata, össze-
sűrítve várakozását, kiszolgáltatott-
ságát, nappali harsonáját, éjjeli 
suttogását. Amik igazán fontosak, 
azok a suttogó éjjelek, amikor az 
elnyugvó lélek előtt feltárulnak a 
meztelen valóságok, hogy álomba 
öltöztetve, reggel elbocsájtva fennen 
hirdessék az életet. A művész szó-
szólójaként, lombok simogatásába 
suttogva, virágok illatába karcolva az 
egyetlen őszinte és megrendítő üzenetet:
én is itt éltem ezen a világon.


,
Hídvégi Andrea: Unikornis



Fábián József: Unikornis

Nem hívtalak, csak elém kínált az élet.
Sírásod rezonált új dallamot bennem;
hiszen régen volt, amikor szerettem,
nem hajtotta senki szívemről a rémet.
Sírásom hallottad az ezredik hajnalon,
mikor szarvam porát űzték vadászok,
és nem volt már barlang, ahová bemászok,
utamra ültél a hideg harmaton.
Engem be nem foghat oly vadász soha,
akinek szíve gonosz vagy mostoha;
hálója elől kitér a bölcs vad.
De ha utamba ülsz egy alkonyon,
és szarvas fejem öledbe hajthatom,
attól kezdve már parancsolóm vagy.



Patai Katalin: A nádasban







Vermuth Attila:

Egy utolsó vacsorára

Tussal húzott nádakba
nyúlik majd egy hajó,
elhűlő vízleves
kéklő csendet fial.
Hogy sötétbe kanalaz
minket az este:
álomnál több
egy valóságnyival.





Zsolnai Tímea: Csillaggá csókoltalak




Gősi Vali:Csillaggá csókoltam
(Csillag-fiamnak)

Voltál
az áhított,
édes teher,
gyönyörű kínban szült varázs…
Öleltem pöttöm testedet,
míg csitult
a rémült sírás.

Hozzám
hajolsz ma
a végtelen,
hűvös-kék felhőkön át:
csillaggá csókoltam lényedet:
fényem vagy,
vigasztalás.

Vágvölgyi Attila: Lótusz-álom




Vasi Ferenc Zoltán: Lótusz herceg éjszakái

Színarany kádban
fürdetlek éjjel,
szivárvány-vágyadban
fürdőzöm éppen;
megtisztult szívem
gyémántvizében.
Száz-álmú Holnap
reggel palástja   -
boldog-ima
önkoronázta,
dallal és verssel
búzája áldva.
Sírnék! – bolyongok
bíbor mezőkön:
ezüst virágok,
smaragdos könnyek
hullajt a mámor
harmatos órán;
s kezem ügyében
Hold-Napnak kulcsa.





Póth -Vecsei Mária: Születés




Szakáli Anna: Várj engem!

Hajszálereken sarjadó ágak kúsznak,
utakat hálózva egyik, másikat kerül.
Fraktálok képletrendszerén belül,
kusza-szabály szerint sűrűn átfon,
elindul a vér, lüktető kánon,
lassan hozzád ér szívem hangja:
Élek! Várj engem anya!









Jávorka Csaba: Rend születik II.


Jámbor Magnetta: Ha megszületik

Hidd el! – a világ úgysem omlik össze! – 
szóltam magamhoz végső rettenetben.
Annyi szimmetria és késélű rend vár, -
de nem nekem kell lebontani mindet!
Mentem tovább, mintha zsinórokkal
szegett út vezetne:
bonyolult rendszerek útvesztőiben.
A vad zsivajgás és a mélység réme,
a múlt kavargó, földöntúli képe
itt összefolyt egy halvány glóriában,
s a megszépítő végső kötelesség
új dombra vitt fel,
örök szembeszélben, – és eltökéltem:
én új rendet találok! -
ha megszületik, bölcsőjéhez állok.
Őrző leszek, és sújtson bármi átok,
nem leszek hű bezárt ketrecekhez,

csak a Végtelenre nyíló Képzelethez! 



Jeles Teréz: Őszidő






  Pongrácz Ágnes: Őszidő

Téged éppen azért vonzanak a fák
amiért engem is – a lelkükbe látsz
és amíg ecsetvonásaidtól a kép
megtelik – elhangzik egy-egy
könyörgő – s néhány hálaének
tudod a fák is félnek
nézd ezt a csodát
Te azt mondod őszidő
én azt mondom élet
egy anyát látok a három gyermekével
másnak hibásak de neki szépek
s nem apró ágak futnak ott  
hanem a szeretet
keresztül-kasul védi a szenteket
alul a lét tüze – felül a vigasz vár
őszidő?!
tényleg mintha ősz lenne itt éppen
a harangok Rómába  
a fák az emberekhez térnek
talán bíznak bennünk – nem tudom







Ábrahám Béla: Emlékek




Simon Ilona: szentivánéj


mától egy kicsit rövidebbek a nappalok
őszbe gyűrűzik az izzószál
bár még hús érlel magot ez még nyár
de majd sorra hasadnak a dinnyék
szőlők tömör fürtjén burkot repeszt a prés
erjedni kész lesz a híg arany
most még
grill füstje űzi a labdázókat messzebb
kislapát vakol homokvár falán
de túlcsordult már az éjszak
hordókat görget a megnyert hajnalon
pincékben majd egy lépcsőfoknál
elalszik a gyertyaláng
s az elhagyott buborékfújón
őszi eső nyári álmot pattog
a játszótéri padon







Balázs Zsolt: sosemvolt télen





Hajdu Erzsébet: elvágyódás


arcod előtt már a fölszántott rögök nyugalma
varjúszárnyakkal fellobogózott az égbolt
majd hóval terít a szél a madaraknak

szemedben mégis a tavasz
vadvirágokkal felszentelt útján
a hosszú nyárba siető tölgyerdő szalad




Lőrincz Mária Magdolna


Simon Ilona: Elvérezve


Képeinket egymás mellé szerkesztettem
a számítógép monitor ablakán,
egészen régről, amikor még mi ketten
nem tudhattuk, hogy egyszer lesz talán.

De ilyen az Isten, úsztat, klisékbe tesz,
átlátszó falak közé aranyhalnak,
és aszerint válogat be kísérlethez,
melyiknél tetőzik az adathalmaz.

Így lettünk mi egy pár, parttalan jövőbe
vetve, ahol nincs se kígyó, se alma,
kiűzettünk, s a virtuális lövölde-
bazár nem ad ki már se élve, se halva.




Novák Péter: Balatoni Impresszió




Székely Tamás: Tóparti pillanat

Tág itt a fent és a lent,
párásan összecsobban.
Ring most a kint és a bent,
égszínkék foglalatban.

A fény csapongva járja
a vitorlák vásznait,
a mélység sóhajába
merítve foszlányait.

Egy vijjogás a tájra
csendes árnyékot terít,
felszín alatti álma
hűvös titkokat hasít.

Könnyű cseppekbe zárva
messzeséget tart a tér,
feloldó búcsúzása,
szemeimben partot ér.



Szilvássy Ildikó





Zajácz Edina: Padon

Ülünk a padon karnyújtásnyira,
nincs köztünk ismeretlen hajlat,
csordultig teltünk,
akár egy ásványvizes flakon.
Délibábképzetem vajon mit akarhat?
Aszalt szilvává soványodott létünk,
épp úgy, mint két kicsi mellem,
a ritmus is szabálytalan néha,
ez az állandóság maradt fedetlen.
Lehettem volna kedvesebb,
mutatós, mint holtakon az ünneplőruha,
valami egészen elkerülhetetlen,
ostoba mámor,
a mozdulatlan mindenek fölötti,
vagy a belőled szakadt indulat néhányszor.
Látod, az óceán is vízhalom,
szeleteket vágok a mából,
érted az időt folyton megcsalom,
most én, holnap majd te játszol.



Hollai Krisztina



JAZ: Cím nélkül:

Hólepte utcák, sárga lámpafény
Az élet emlékké olvadó regény
Hónak levéből vonja firniszét
A képre a mester - idő keni szét

Gyermekkoromnak hűtlen vásznai
Hogyan tudtatok semmivé foszlani?
Boldog képeket csak sárga lámpafény
Vetít már hulló hópelyhek függönyén





Torjay Valter: A hajnal és a magányos utcai lámpa



Vázsonyi Judit: 

Miként

a fáradt esti fények bóbiskolnak,
s aludni térnek a réten a bogarak,
kialszik a parázs távoli tábortüzekben,
emléked úgy csitul szívemben.
Valaha volt borzongás ma holt,
-talanná lettek a szavak
és az egykor eleven terem
nyitott ablakán át
elszállt az utoljára elszívott
cigaretta füstje.




Müller Katalin: Séta a Bükkben


J. Simon Aranka

Még nem hunyta le szemét az ég
tetszhalott fákra szállingóz az alkony
s míg leple alatt tovafut lopva, titkon,
a didergő ösvény napról álmodik

nem rezzen levél az ágakon
most csak a hóba zárt fájdalom
hallgat nagyokat, s a fázós est bundásan
ballag a tünékeny élet nyomában.


Rába Ildikó Mariann:
Téli séta

téli sétánknak
csak a tavasz eljötte
fog véget vetni






Benk Katalin: Balaton észak



Sima István: Balatoni látkép

A nyugovóra térő Nap vöröslő lángkorongja
Átragyog a tanúhegyek kopott kúpjai között
Aranyleplet terít a Balaton vizére
Mielőtt lebukna a láthatár mögött

Badacsony robosztus bazaltszikláin
Szőlőskertek kúsznak a hegyoldalra fel
A présházak előtt jó bort iszogatva
A borász és vendége víg dalt énekel

A túlpartról persze mindez már nem látszik
Idáig nem jut el a mulatság zaja
De a tó, s a hegyek festői látványa
Ideköt, rabul ejt, és nem ereszt haza!

Rába Ildikó Mariann:
Víz-tükörkép

a legszebbről is
hamis tükörképet ad
a hullámzó víz





Körmendi Rita: Tükörkép



Székely Tamás: Esti tükörkép 

Kecses faág a folyó fölött,
felhőt karolsz az alkonyatban,
lombodba már a csend költözött,
és elsötétül egyre jobban.

Altató zenédet hallgatod,
a távoli partok dallamát,
amit mondanál, s csak suttogod,
a felszín az éjnek adja át.

A felszín a mélybe oldja át,
amit mondanál és titkolod,
a változás parttalan szavát,
majd felébredéskor hallhatod.

Ha feltekintesz egyre jobban,
látod a csend lombjai mögött, 
a végtelen ég mozdulatlan,
mint kecses faág a víz fölött.



Bartók Andrásné Gyöngyvér: Remény a reménytelenségben



Képes Anett: Emlékezem

A haj kiloccsant vér,
Zuhatag a mélyben,
Jégként olvad el a whiskyben,
Virágvelő az agy.

Emlékezz, ahogy megtört a perc.
Fénnyel birkózik a sötét,
Az ablak megremegi a dörgést.

Lehajtom fejem
A lámpa és redőny képezte keresztnél,
Úgy imádkozom
Megérdemelhetetlen bocsánatért.





Torjay Valter: A bolond és a madár





Pásztor Piroska: Séta

Sétál,
tompa fényű  szemekkel
a kockás követ nézi,
motyog magában:
itt még a fényen is rács van.
A kilincs kívülről nyílik,
talán holnap kimehet,
mindig azt ígérik.
Kintről a rács mögötti
élet furcsa,
bentről  őrültnek
tűnik az utca,
az ablakban kíváncsi vadgalamb,
bent csend,
kint sok-sok furcsa hang.

A madárnak adja kenyere felét,
s kitárja felé száraz tenyerét.





Szilvássy Ildikó: cím nélkül







Mersdorf Ilona

cím nélkül

Fehér izzású szivárványok 
homorú tükrében látom magamat.
Nem vagyok több, csak egy bohóc,
akinek vállán nem fér el 
egy egész világ terhe.

Nem akarok tovább
szivárvány-libikókán
fel-alá hintázni,
mikor a másik oldalról 
az egész világot belátni. 



Patai Katalin: Ősz






Ligeti Éva: Őszsóhaj

Színes szilánkokra tört a lomb,
terepszínben kúszik az avar,
rejtőzködő zöld és tarka domb,
itt van az ősz, újra felkavar.

Bogyók a bokron, fagy csípte fák,
hűvös a szél már, rajtam kabát,
hallgatom őszidő sóhaját,
várnak a csókok, s pár jó barát.

Vermuth Attila: Őszünk

Ha túlér a gyümölcsök
magvas tékozlása,
patyolatfény árvaságunk
avarba fordul;
falattá foltozott
húsunk maradékán,
napcsendű csókokkal  
tanulj csak holdul...






Zsolnai Tímea: Lelkem Szürke ég


Zajácz Edina: Lelkem szürke ég

Milyen suta ez a délután,
perceit hullatja az estre,
csak úgy beszöktél a tél után
színehagyott életembe.
Nélküled a lelkem szürke ég,
torzonborz, pihegő gerle,
ha magasra tartanál repülni még,
akkor sem indulnék semerre.
Szivárvány-szádon fénylenék,
mint apró szentjánosbogár,
szép holnapunk vajon lesz-e,
ha elhinti utolsó sugarát a nyár?


Novák Péter: Mesedélután


Vázsonyi Judit: Tudod, anya?

Tudod, anya, a medvék medvékről
mesélnek, igen! Ott a polcon fenn
minden délután brummog ám
egy mesét az én Brumm-mamám.
Ha elég csendben vagy, hallhatod,
amint zizegnek titkon a könyvlapok.
Ilyenkor aztán Jancsi bohóc is
csendben ül, csupa fül, nem hentereg,
és nem gurul el a  pöttyöslabda,
a dobókocka sem tekereg.
Hallgatják mind, hogy:
"Túl az  Óperencián, valahol élt egy  
szépséges medvekirálylány és egy  
medvelegény. Szegény, neki   csak
egy bundája volt..." és még azt, hogy:
" Hol... volt, hol... nem volt."






Nemes Zoltán 'mettor': Dies irae



Vázsonyi Judit: Dies irae

Tegnap volt, vagy holnap lesz talán,
az emlékezés kopott téglafalán
alig hagyott nyomot, elfutott,
túllépett kretén keretén
és megállt a korhadt, vén
IDŐ

Újvári Cseh Péter: Dies irae

Szétszabdalt arcom, várok
A képmásod fáradt, s látom
Hogy benőnek az évek
Már nem félek
Hiszen minden hiába
Soha többé nem
Borulok virágba




Vörös Vali: Lángvirág





Vasi Ferenc Zoltán: Szirom szárny parázs

Világ virága,
te, égő liliom,
erdőn, fészekben
szárnyakat bontó –

Világ parazsa,
te, mellben dobogó,
ágakról libbent
csodás csacsogó –

fogj hamar dalba!

Fogj velem dalba,
világom virága,
csacsogó Liliom,
madarak egében -

parazsam lobbanjon!




Benk Katalin: Budapest


Major Gabriella: Leporello

Hidak láncára aggatott képek
füzére szívembe agyamba égett
Egyiken bűvöl a panoráma
máshol a lábad nyomára sikátor árnya
vetül vagy hegyoldalt barázdál
a kőlépcső s az égig meg sem áll
ha nem lapozol a fekete szmoglepte
salétromos fénykerülte falak tövébe
hol a remény csak ritka de törékeny
sápadt szirmú virág a járdaszélen
Olykor megmarad s örökzöld repkénnyel
felfut a tetőkig növekvőn fel
S ha vattafelhő lóg az azúrégen
délben jó rá bambulni tétlen
hol a madár röpte a gépmadáré
s a zene csöndje a gépvilágé
de a gyeptégla zöldjén harmat
csillan illón reggel a Nap alatt
Veled marad fénye, ha hagyod
S emlékekből képzel képeslapot





B. Láng Ernesztin: Jégvirágok


Lupsánné Kovács Eta: Jégvirág


Jégvirág az üvegen,
a tél jeges csokra,
hűvös éjjel a zord szél
idevarázsolta.
Ráragyog a napsugár,
könnyezik a bokra,
a Nap nézi: miattam
rövidül a hossza?

Zord, vacogó, téli éj
az üvegablakra
könnyedén, úgy hajnalig,
újra felrajzolta.
Dúsabb lett, mint valaha,
virágszálak bojtja,
ezüstösen pompázik
a tél jeges csokra.







Ábrahám Béla: Kockaváros


Pongrácz Ágnes: galambok

én szeretem a kockavárost
mert ott laknak a kockafejek
– repülő galambpár 
és felettük a kék ég helyett 
füsttengerek –
a kockavilágban kockaszín az élet
s a kockakottákból a kockazenészek
nem muzsikálnak – mindenki hallgat
még a Szentlélek se száll le
senkire
minek – ha a kockaistenek
jóllaktak már szelíd kockaálmokon
– szomjazom a kékre s megfulladok –
én szeretem a kockavárost
de még jobban szeretem a zöld gyepet
az ezüstös erdőket
és a madáréneket
ugyan hol van kockaváros
erre felénk nem lehet 




Vörös Vali – Zsidákovics Mihály: Lélekfa




Vassné Szabó Ágota: a diófa titka

Nézd, barkát dajkál a vén diófa.
Szerelmes törzse megrepedt,
de vágyában még zöldbe pöndült,
s nyögve, reccsenve   hordoz 
számtalan új életet.
Nevetve bújtunk el mi is 
egy tarka-vásznas vágy alatt.
Cikkant pajkosan a kedvünk,
s a bús öregség
néhány percre megriadt.
Mert ketten erősebbek lettünk,
jó-néhány pókhálót leszedtünk,
mit fonni kezdett már körénk, 
és azóta – néha nyögve, recsegve –,
de hordjuk egymás életét.
Nézd, barkát dajkál a vén diófa,
s mikor a szívünk megreped,
alája fekszünk – por a porban –,
s együtt nevelünk
számtalan újabb életet.




Szolnoki Ágnes: Tátongó égbolt



Vassné Szabó Ágota: Rendezvous


Ma randevút adott a hold az égen.
Keleten bevárta a napot,
míg kövér hasából
a makulátlan kék ég
egy apró darabkát kiharapott.
Megbűvölve néztem,
ahogy fényükkel átölelik egymást,
s a fogyó holdat csókolja a nap,
és a délelőtti őszi hideg fényben, – 
szégyenében –,
a madárijesztő
szemére csúszik a szalmakalap.




Novák Anna: Látomás



Vassné Szabó Ágota: huss

Feneketlen mély kút ágasán
libikókázott a múlt.
Tükrébe mártotta magát,
s nevetve száz darabra hullt.
Gyűrűzve lemerült, 
majd gyöngyözve a felszínre került. 
Aztán fuldokolni kezdett, 
hát elrúgta magát a mohos faltól,
s a gémre menekült.
Nyomott vödör nyekergett 
annak a végén,
fekete festékkel mázolták rá: 
JELEN.
Benne üldögélt moszatként a jövő,
s ő elgondolkodott ezen a jelen.
Visszamászott a rozzant kútkávára,
és sírva száz darabra hullt.
Mohó száz szarka a csőrébe kapta,
s huss, elreppent a múlt.




Balázs Zsolt: Pirosban szökik a nyár



Bödő Krisztián: Láz-köpenyű nyár

Palettára csordult az egres-csók. 
Bók; június emlékére a nyárnak. 
Arany gabonakalász is meghajol 
és dalol. Hangja elmossa a tájat.

Préda nélkül, mint csúf vadász 
szalad a nyár szőlőtőke lábakon 
(láz-köpenybe rejtett meghalás), 
szíve nyúlna ökörnyálas ágakon. 

Amott már sötét ráncot jár az ősz, 
Árka mély. Érik és reped a világ. 
Emitt vánszorog egy néma csősz, 
lábnyomában szederlila fulladás.



Mikóczy Dénes: Ébredés




Csata Ernő: Ébredés

Parttalan időben,
hajnalok csendjén,
álmaim lebegnek tova, 
vergődnek, úsznak 
ki tudja hova, 
valami mély,
távoli fény 
színe gyűrűzik,
hulláma elnyelne,
húzna, de hiába,
ijedtemben
a sodródó mába,
beleakadok álmosan,
újra.




Póth-Vecsei Mária: Magasban




Csata Ernő: A fenyő  (haikusor)

Egyszer utánad
is eljön a szél, ne félj
és földre ledönt.

Suhogó ágad
hűvösségére, senki
nem emlékszik majd.

Fészeklakóid,
csörtető zuhanásod
szétcsiripelik.



Hollai Krisztina




Sima István: Riomaggiore  


Miként a kagyló, mely gyöngyöt rejteget
Úgy őrzik az utcányi falvat a hegyek,
Hogy a vándor is csak szándékkal találhassa meg

Pár lépcsősor, pár ház csupán, zsalus ablakok
Omladozó falú templom, szűk sikátorok
S az utca alján partra húzott bárkák, csónakok

Vén cédrusok, zöld kaktuszok, oleanderek
Kapaszkodnak a sziklákon a kék tenger felett
S kinn a vízen napbarnított halászemberek

Esténként a csendes utca benépesül
A vendéglők asztalára ízes bor kerül
A levegőbe hal és pizza illata vegyül

A kagyló héja így felnyitva csodát láttatott
Liguria rejtett kincse elkápráztatott,
Boldog vagyok, hogy én is jártam ott!



Streit Gábor: József Attila


Ádám Tamás: J. A. gyufái


Csontosodik az ősz, behozod a
számmisztikát. Ellened ragyognak
fehér varjútollak. Bordó függönyök
égnek, olvasol belőlük.
Vastagszik, elakad, ami nincs.
Dobozában vacog három kitiltott
gyufaszál, lobbanó indulat, pazar
kilátás. Metszett szentháromság.

A kilences kórterem oszthatatlan,
az asztalon csontozatlan napok,
csontkukacok. Elmetszett erőterek
rajza plafonra írt kórlapon.
Bejátszható az Allegro Barbaro.
Könyved sorszáma. Hatodikán
hatkor indulsz, de autodafét jelez
a riasztó, olvad. Beválthatatlan
bónuszt hoz F., sorvad a múlt.

Arc háromszoros ellenfényben.
Igazoltatáshoz kép a túlvilágra.


Jávorka Csaba: Rend születik III.


Péter Béla: Látod
az  úr,idők múltával, olyan furán bámul!
teljesen megszédít ez a hideglelős nézet.
persze, a gyanútlan  halandó csak ámul:
mi ez a tört optika,
  tükörszoba-igézet?
mondd, hol járható ez az  imbolygó korzó,
hol a sátán gáttalan gúnyolódhat velem?
de hát ki mondja ki végre, amit lát: torzó!
hm, a nyelvre csúf terheket ró a félelem.
valaki kénye kedve szerint hajlítgat teret,
mi pedig, megannyi   kiszolgáltatott   állat,
jámbor szelíden vágunk magunkon eret.
az úr arca rezzen, és megvon két vállat.




Nemes Zoltán 'mettor': Buddha Pannóniában


Jámbor Magnetta: A Halhatatlan

Őserdő – csendes, mint a sírbolt,
Nagy hűvös, hindu márványkripta,
Véghetetlen terekből rabolt
Ligetekben vár méla titka.

Zöld fátylakkal oson a fény be,
Imbolygók a misztikus árnyak.
Alig látszó pannó-keretbe:
Buddha szent templomába járnak.

Pannon erdők bükk-tölgy honában,
Ahol a csúcsok összeérnek,
Derengő opál kupolában  
„mani pad me humot” zenélnek.

Csak bölcs mosolyt küld Buddha szája,
Hiszen mi elzeng, nem örök! –
A Halhatatlan némasága
Virraszt az őrző fák között.






Tóth Eszter: Infánsnő rózsával




Vassné Szabó Ágota: Hattyúdal  


Még őrizte a lég
a barna-rög párolgó illatát,
és a szerelmes kicsiny pacsirta
a rózsalugasra szállt.
Oly szép és langyos volt az este.
Piciny szíve fricskázta a halált,
de zuhanni vágyott a teste,
és lelkestül
egy morcos tüskének adta el magát.
Szerelmes trillája
vérrel fröccsent az éjben,
ahogy a gébics csapdájába szállt:
felszúrt, vergődő   porhüvelyében
sokáig kínlódva a halált.
És jött egy üdítő zápor,
mi ernyedt torkának új erőt adott.
Zengett a dal,
s elhulló vére
vörösre pettyezte a pirkadatot.




Zsolnai Tímea: Újjászületés



Gősi Vali: Újjászületés

Most minden hajnalt áldva élek át:
már fény töri át szobám ablakát,
és új erővel tölt el a tavasz,
s mi évtizedig  bánatból fakadt:
pirkadatkor fölragyog a csönd.  
Messze tűnik a sötét látomás,
az otthonom már nem csak puszta ház,
közel hajol hozzám a végtelen,
egy régi emlék dereng hirtelen,
és könnyeimen gyémántfény ragyog.  
A könnyű légben felhők foszlanak,
mint fényes szárnyú főnixmadarak,
ha megújulnak halott hamvakon,
és feltámadnak fahéj-ágakon,
tűzhalálból, arany lángolással.  
Ilyenkor az élet gyönyörű,
virág éled velem, zsenge fű.
Valami nagy-nagy ünnep közeleg,
s én vágyakozom, mint egy kisgyerek:
újjászületünk mind e tavaszban.



Bartók Andrásné: Gyöngyvér: Tűzmadár




H. Gábor Erzsébet:Tűzmadár

Tűzmadár vagyok, üldözött,
repkedve ég és Föld között,
veszélyes létem kedvelem,
kihívás lángló’ életem.

Orvvadász vagy te, üldöző,
tollam szavakkal fényező,
kalicka ajtód nyitva vár,
tudom, hogy nincsen vissza már.

Trófeád lettem, ékszered,
szentélyed és a végzeted.
Lábad elé – hisz az helyem,
hullok, mint omló, lágy selyem.

Oltár a csendünk – hallgatunk,
egymás tüzében hamvadunk.



Jávorka Csaba: Lélekfosszíliák


Szilvásy Ildikó: Lélekfosszíliák

kábult erdőnek 
kőmaradéka foszlik
lélekpárává


Császi Zsüliet: Elefántcsont-torony

Légy üdvözölve!
A magány hullámzó óceánján.
Elmerengve játszom a múlt zongoráján,
Árnyékok táncolják a jelen végződéseit
Hegedű húrjai kísérik a jövő képeit.

Zárt falak között néma sziluett
Az időutazó bohóc felnevet.



Zsidákovics Mihály: Ébredés



Pivarnyik Anikó: Ébredés

Még nem volt más az első derengés
Mint ígéret, majd elmúlik ez is
Mikor zár csikordult húsomba marva
Rongyosra téptem számat, lelkemet
Nem több, három emelet a mélység
Vonz az utca, belül a sötétség
Sikolt és követeli jussát
Hajnalodik; már nem értem miért
Csak nézem áhítattal, s lehajtom 
Mélyen a fejem, győztél
Megyek tovább

Egy újabb éj, mert elengedtelek
Gyötrődöm, ablakomon
Bánat-pára ül, kilélegzem hiányodat
Hinni akarom, hogy ez a való  
Nem hagyod
Megmutatod újra arcodat, és én már
Nem akarok, csak hiszek…
Hajnalodik

Benk Katalin: Telihold




Lupsánné Kovács Eta: Pihenő  

Igéző a tó, a csendje,  
pihen a szél partra vetve;
a levegő rezzenetlen,  
lét alszik a porszemekben.  

Víz ölében apró csónak  
mesét susog a kis tónak...  
mielőtt a Nap ébredne,  
megmerül a Hold is benne.




Radó László: Kompozíció



Somfai Anna: Prizma

Pillanat vágyak 
színekbe zárt tér: megtört 
kibontakozás. 


J. Simon Aranka (cím nélkül) 


Porban, fáradt lábak ottfelejtett nyomán
hínáros vizek mélyülő tükörszínein 
sosemvolt bűvös éjek elveszett hajnalán
holdba rögzült fények sápadt íve ring
szívben húsban sóhajban könnyben
ki nem mondott szóban az élet üzen talán…
s a kőbe zárt gondolat kitör, utat talál.






Lőrincz Mária Magdolna (cím nélkül)


Péter Béla: after

tengődött itt valaki, sőt élt.
most egy kietlen rablak,
félkegyelmű vagonját látni,
ahol már minden elmúlt.
az idő már kibicsaklott,
és csak egy galván-foltos ablak,
mint régen megvakult koldus,
rezzenetlen szeme bámul
az ismerhetetlen táj dermedt
csendjében. kopott ködök
szívták szét e rideg látkép
rasztereit. az elázott,
s rothadásnak indult vidéken
már senki sem őrködött
a semmi felett, amit a
feledés rommá alázott.





Tóth Márta: Amikor a köd felszáll






Pongrácz Ágnes: Amikor a köd felszáll

Neptunusz felkelt
ma reggel is – ahogyan szokott – 
azaz mégsem teljesen úgy
mert nyugodt volt – nagyon nyugodt
a víz se rezdült – az ég se rezdült
minden egyforma  
s minden tenger-színű volt
aztán amikor a köd felszállt
Neptunusz úgy döntött  
hogy inkább visszamegy a görögökhöz
és Poszeidón akar lenni újra
Aigai-ban  
– mert Poszeidón egy főisten – 

a legsötétebb szikla tövén
aranyló pontokat rajzoltak
ezek a gondolatok -
és amikor a köd felszáll
majd én is hazatérek
– ám addig mítoszokról álmodom




Vörös Vali: Szemtől szemben



Karacs Andrea: Szemed a világ 

Mindent megölt, csak ő maradt,
Így lett a Föld, az űr, a Nap,
A tenger, s annak száz hulláma,
Ételt adó búzatábla, 
Felnevelő zöld mező,
Holdfény, némán reszkető,
Mély kút, amely eltemet, 
A világ lett szemed.



Zsidákovics Mihály: Hajnali villamos




Salamon József Imre: Hajnali villamos

Ott cseng a fülemben
        Az a régi dallam
Csilingelést hallok
        Minden vágyban, dalban
Utazom hát hozzád,
        Ki villamosom várva
Megfürödni készülsz
        Minden boldogságba’.

Átsuhantam víz fölött,
        Csillagaim hagytam
Nagykabátba öltözött
       Szívemet nyugtattam
Eső mosta utamat,
       S ha tisztaföldre lépek
Átölelek hozzád
       Minden meseszépet.




   Nemes Zoltán 'mettor': Múlt idő (...)



Szakáli Anna: Szemében a fény

Ragyoghat a hajnal, 
vagy szilánkokká törhet
ívének ragyogása,
szembogara messze néz,
bár soha nem tekintett
a szférákon túlra,
mindig benne ragyogott
a szivárvány húrja,
s ettől pillantásában
didergővé vált,
csönddé aludt a fény.

Jeles Teréz: Aggastyán: 



Szepesi Zsuzsanna: A vén tölgy

Párába burkolózott a völgy,
ezüst fátyol leng ott minden fán.
A dombtetőn uralkodó tölgy
búban-gondban felsóhajt árván.

Emlékeit kinek adja át,
kire hagyja itt az őrhelyét,
ahonnan a messzeségbe lát,
lesheti a sűrű rejtekét?

Évszázados ága csupasz már,
görcsöket rakott rá az idő.
Régen fészkelt rajta sok madár,
dalukat úgy várta az erdő.

Merev törzse fájón nyikordul,
`hogy pajkosan belekap a szél;
majd még egyet sóhajt fanyarul:
talán ez lesz az utolsó tél!





Novák Péter: Lebegés


Mohai Szilvia: Víz-leány

Fáradt bárkává lett testem
A víz színén ringom resten
Alattam csönd, felettem éj
Bennem mardosó nincs-esély

Hold simogat, égi lámpás
Tudja, rám még sose várt más
Fény-csókja édes, altató
S így befogad a büszke tó

Hazaértem végül, látod
Itt nem bánt többé hiányod
Fürdesz majd e tóban egyszer
S ölellek ezer vízcseppel



És egy vers a segítőnktől:





Fecske Csaba:

Palimpszeszt


szellőztetni nyitok ablakot
reggel és látom az ősz halott
-de hagyjuk most a hangaszálat –
orromba csap az avar szaga
a fák levetkőztek éjszaka
a nyarat gyorsan elfeledve
ítélet pecsétjeként szárad
a rozsdásodó füvön árnyad
nem te következel utánad
e földön többé sose látlak
a tegnapé vagy nem a máé
vakon követsz szív régi vágyat
ó idő szaga hangaszálak
























Ecsetelés

/Képes írások/

kitakARTtuk

/Galéria/

SatÍrok

/Képtelen írások/

Pályázat

Új kiadványunkba jelölt alkotások

Fórum

Új témát szerkeszőink indíthatnak.