2015. szeptember 25., péntek

A könyv vázlata


Jávorka Csaba: Porból lettél




Kárpáti Orsolya: Feladat



Örvényleni. Üstökös porból
visszacsillanni a Holdra.
Ócska vetítőn tekeredni,
nem megállni, forogni csikorogva.
Lenni szakadt, celluloid fényű anyag,
lenni pikkely, lenni lámpabúra,
türkiz habként nyalni a stéget,
diffundálni a múltba.
Eloszlani, magadat elosztani:
jussál erre meg arra.
Feszülve szorítani, nyomni,
lökődni távoli partra.
Lenni az ékszer kék-lila bronza,
lenni selyemruha ránca.
Menni a táncba, lenni a bárcás
kivénhedt kígyóknak álma.
Lenni vak ábra, nézni magadba,
rogyni a porba, homokba.
Születni mégis, születni kétszer,
születni újra meg újra.​


Zsidákovics Mihály: Shopping 



Pivarnyik Anikó: Shopping (haiku füzér)

áldozni mennek
táncoló tűsarkakon
izzik a körút

Gucci-infernó
kapuit sarkig tárja
csalóka éden

próbababákon
igéző s size t-shirt
– torzít a tükör

hosszú ujjakon
papírszatyrok lógnak
mélységi mámor

ideiglenes
idegpálya nyugalom
vasárnapokon

Vörös Valéria: Négy évszak


Vázsonyi Judit: Daloda


Hej, delide - daloda,

tűzijáték ez a fa,

csillagszóró, láng-eső,

sárgálló és kékellő!


Zöldbe hajlik, pirosba,

csipkés törzsű titokfa.

Ősz hűvöse, tél dere,

jég virága, nap heve,



tavasz füttye, nyár dala,

sej, delide - daloda!

Szellő-büfé, szikra-bár,

illat-konyha, íz-bazár,


hímes hotel, lakoda,

égi-földi szálloda,

évszakoknak ág-boga

szivárványt sző álmodba. 


Pokorni-Lovas Katalin: cím nélkül



Sebestényné Jáger Orsolya: Nyári imádság


Uram most megpihennék
napórák álmait feledtem
szélcsend lennék a nyílt vizen
sirályok szállnak el felettem


nád ívén lehetnék a csönd
nyár esték moccanásai
rezdülnék kéklő víz fölött  
szárnyacsapásaim sem hallani


part lennék kikötők ölén
kikötők kövén a régi lom
megpihennének álmaim   
a parton feledett padon


vagy távoli titkok csillaga
kitárt karokkal zuhannék
alattam hömpölyögne lent
a szétáradó nyáresti ég.

Ladóczki Béla: Ősz a tóparton









Arató Csilla: Még nincs túl hideg

Már elmúlt a gazdagság
pehely szirma sincs már a nyárnak,
a fűben bogarak alusznak
az égen lomha felhők járnak.

Kúszik a csend a hegyek felett
lassan álomba szenderül a táj,
vérző leveleket tapos lábam s
a kerítés mögött pihenő a nyáj.

Kabátban cammog a határ
levedli sok nyűgét a fáknak,
a homály, mint szerelmes úgy ölel
s lassú, őszszagú esővel áztat.

Mint apró madár, ülök egy ágon
félő, hogy lassacskán eltűnő vagyok,
gondolok egyet s kiszállok a rétre,
hátha az őszben én is megduzzadok





Budai Tímea: Éjjeli járat








Sirák Joci: Éjjeli járat



Lélekben már a kocsiszínben van

A többiek között

S egy hózáporos, kéklőn csillogó

Nagyvárosi éjszakáról álmodik

A sovány villamos



Artzt Tímea: Éjjeli járat



Esti Kornél még mindig ott ült
az ablak melletti kényelmes ablakülésen,
míg a 47-es villamos átsiklott a vízen.




Wollein Mária: Margaréták





Pongrácz Ágnes: a margaréta-lányok


a margaréta-lányok csak egy kis

figyelmet kértek

 - tőled és tőlem -

amikor a színpadra léptek

egy csokorban álltak

és öt irányba néztek

a margaréta-lányok

majd felcsendült az ének

felrepült az ének

és körbejárt a dallam

- én hallgatok te hallgatsz –

a margaréta-lányok most is fehérek

indigókéken köröttük az élet

száll – száraz gizgazokba téved

- én látom ezt te hallgatsz –

egy indigó-lélek az égbe téved

véget ér a dallam

- a margaréta-lányok

hallgatnak s te hallgatsz -



Ladóczki Béla: Pipacsok


Sebestényné Jáger Orsolya: A nyári rét


Még szénaillatot hord a szél,

s kévéit lustán kibontja a nyár,

de rozsdás foltját toldozgatja már

bőujjú kabátján a láthatár.


A sehol-sincs rét valahol itt maradt,

a reszketve táncoló égerfák alatt,

hol kócos boglyák álmos rejtekét

simogatná kezével az ég.


De tékozló traktorok szántották simára

s fölötte köröznek unottan a varjak,

talán az időknek táguló mezején

egy mulandó virág egyszer még kisarjad.


Ám addig csak, csöndes vontatottan

a múló idő rója fölötte sok körét,

én mégis tudom: immár múlhatatlan

a nyár végi erdők ölelte rét.

B Láng Ernesztin: Séta a kertben





Pécsi Nelli: Búcsú

Most elmegyek,

de varázserőmmel pöttömmé teszlek,

tenyerembe veszlek, 

szívem fölé

puha zsebembe teszlek.

Mint öreg fákon

a rügyező gally,

úgy bújsz majd ki belőlem.....

de jajj! Kis kíváncsim!

A szél nehogy leszegjen,

mert ha elveszítlek,

no mondd,

tudsz-e úgy elaludni többet,

hogy ne susogjak füledbe fölötted,

mint rádhajló fűzfalomb.



Póth-Vecsei Mária: Téli vízpart





Salamon József Imre: Ott vagyunk


Nézd, mily gyönyörű az élet
Bár most mélyen alszik,
Mint a szeretet, s a remények
'Holtában' gazdagszik,
Hát ne félj, csodáld ezt a vágyat,
És ne akarj lopni igaztalan mázat,
Hisz' ott csobban most is
Boldogságunk szava,
Hol zimankós a világ
Nappal, és éjszaka,
Mert zúzmarába fontam
Mindent, mit lehetett,
Hogy felhevítsem újra

Termékeny öledet.

Benk Katalin: Fuvallat





Kárpáti Orsolya: Legvégül

szorítja szirmát ingatag
magához minden pillanat
ütemre rebbenő fejek
lüktető tarka-rőt erek

virágaink úgy izzanak
benn lángol még az akarat
míg el nem fújnak rossz szelek
és nyílnunk többé nem lehet

a végső percben részegen
átröppenünk a fényeken
azután csak a nincs marad
isten a kék semmi alatt






Zajácz Viktória: Céltalanul




Mészáros László: Szívkitörés



Hétfői áhítat, erdők hajnali csendje,

a készülő üdvösségbe zárt zuhanás:

markomban felejtett apró tenyered melege.

S ahogy utolszor suttogtad: Apa;

a szívkitörés megmásíthatatlan jelentése,

vérkörök, rózsafüzérek, szögesdrótok

a kitárt világ ablakkeretére verve.


Gyulay Erika: Elhagyatva






Burján Gál Enikő: Haláltalanul



Éjjel az utcák hajadba kúsznak,

mint álmos kígyók. Madárként úsznak

szemedbe a tárgyak. Hullámzó szoba

mélyén táncolnál te is. Gondold hát oda

arcodra Őt, az időn kívülit,

hisz nem fájnak a ráncok. Kiürít

mindent holnapra a hajnal. Láttad

az őserdőt, sámánt tüzet? Átad

mindent az emlék az éjnek. Magad

voltál az idő, a hely s az indián. Ragadd

meg a múltat, mit éltél, de nem te vagy már.

Elcsábít a jelenből egy időtlen madár,

életed előtti korból nem öl meg halál.



Király Mandi: Játék a hóban


Vassné Szabó Ágota: Angyalszárny


Olyan csendes minden.

Paplant dobott valaki a tájra.

Cikkant egy vidám madárka.

Pálcika lábain szaladgál a  hóba’.

Megrebben tőlünk, felrepül,

dobogó szívvel egy pucér ágra ül.

Pöröl kicsit, majd elcsendesül.

A kutyám előttem szalad.

Szabad, mint fejemben a gondolat.

Hirtelen visszafordul.

Okos szeme játékot koldul.

Nem látja más, csak a kismadár,
,
 hogy a hegyen lefekszem a hóba

- mellém bújik kutyám -,

és suta két kezem

kettőnknek angyalszárnyakat csinál.



Benk Katalin: Alkonyat



Hollósy Tóth Klára: Alkonyat

Alkonyég tekint rám úszó felhők mögül,
sápatag holdfény néz le a tóra,
titokra szomjas est figyel a fű közül,
Gondviselő jött látogatóba.

Sejtelmes estárnyak kószálnak a tájon,
a szél tört testeket szór szanaszét,
elszunyókálna már a remeteálom, 
de vadul szaggatja rongyát a lét.

Röpke kis levélkék ide-oda szállnak,
köd karol, a táj egyre konokabb,
az emlékek, s az árnyak magukba zárnak,
holt szerelmet ringat az alkonyat.


Almási Zsuzsanna: Pipacsok közt






Pongrácz Ágnes: a széken


egy könnyű szatyorral

és pőrén érkezett a nyár

a fején sötét cilindert viselt

amit először csak megemelt

majd riadt meleget

varázsolt belőle az égre

a pipacsok féltek

a kék a földre égett

aztán a nyár leült

erre a billegő vékony-lábú székre

és a pipacsok

mint a selyemvirágok

a lábainál maradtak mozdulatlan

látod

így teszek majd én is

amikor leülsz

aranyló-piros szirmaimmal

időtlen időre

körbefonlak



Ábrahám Béla: Prayer





Sebestényné Jáger Orsolya: Őszi imádság


Engedd látnom a vadgesztenyefákat:
lombjaik között elszunnyad a bánat. 
Engedd tudnom: ott ahol én lakom,
letérdel a csönd az elárvult gallyakon. 
Míg haza baktatok az árnyas fák alatt
a kitárult világ már mögöttem marad
és köröttem puhán nyújtózik a reggel, 
engedd meglátnom gyermekszemekkel
a szépet, mely útra kel, s kitölti a teret.
- a hársfák tudják, hogy így rendeltetett -
míg meglátom újra pazar színein át
a teremtett rend tiszta alázatát.

Jeles Teréz: Magány



Pásztor Piroska: Az én csendem


Az én csendem az álmodó csend,

alvó erdő mély éji csendje,

hol titokzatos ezüst köd leng,

s lepel alatt pihen az elme.


Az én csendem a dübörgő csend,

verembe ásott szavak csendje,

bár néha-néha kitörni kész,

ám sosincs olyan bátor, merész.



Az én csendem a zokogó csend,

egy megtört lélek fájó csendje,

ki kínját ajtó mögé rejtve,

hallgatag, pedig üvöltene.

Radó László: Csend




Sirák Joci: Csend


A hajnali szürkeségben

A döglött házfalon

Felpenészlik a kék és a zöld

Már csak a költő álmodik


          Kagyerják Attila: Ölelés



Zajácz Edina: Egyszerűn


Téged látlak, míg a világot nézem,

fátyol sem maradt, ami eltakarhat,

szemednek fénye ma olyan tünékeny,

mint a fűszálakon tetszelgő harmat.



Mintha messzebb lennél, vagy magasabban,

betakarnálak - csak félig érlek el,

mikor ölelsz, rajtam a tél is paplan,

s a zörgő csontú halál letérdepel.



A Napot, mely ujjaink között lapul,

homlokod barázdáiba csókolom,

egymásnak maradtunk cicomátlanul,

te az egyik, én a másik oldalon.



Utánam ne maradjon bánat, se bűn,

én így akarlak szeretni, egyszerűn.



Pokorni-Lovas Katalin: cím nélkül


Óbis Hajnalka: Pipacsok


Pipacsok nőnek bennem
mint a vágyak
mindenütt
úton-útfélen, szántók szélén,
parlagokon
tarlókon, árokszélen, búzamezőben
elhagyatott, romos kertek 
törmelékhalmain
én meg úgy nevelgetem
a magam pipacsait
mintha gondosan metszett
nemesített rózsabokrok volnának
ritkák és különlegesek,
hulltukban is illatozó szirmokkal,
puha szőrök helyett
elegáns tüskéket
növesztve
és mintha rózsaolajat
sajtolhatnék a szirmaikból
nem pedig mákonyt.




Radó László: Úton 











Pécsi Nelli: Retúr

Kifeszült időn lépek,
holtravált hajnalomon
gyengítő hideg.

Piros és narancs izzás,
szalámi és dohányszag,
monoton ringás.

Forrón, gyanakvón, némán,
a nap szalad talpamon
zokogón, sárgán.







Kádár-Csomor Gábor: China Hotel








Kárpáti Orsolya: Hotel China 

volt ez a házi hajó nem rémlik
China motel miarosseb
Cheng kicsicsázta a tornyát 
lent csirkés sünt sütögettek
mondtad az állvány eldől
erről fúj be a szél
ablakain csupa sebből
ömlik a cúg meg a dér
fuss ki az ajtón szóltam
huss 
leeresztem a horgonyt
el ne zakózz a finisben
kértem
Kincsem a lépcsőn nincs fok
csengő lift kerülendő 
búgtad
Cheng kicsinálta a drótot

ha ott az a horgony nincsen
Cheng a személyzet is úszott 







Jávorka Csaba: Kódolt ösztönök



Mórotz Krisztina: Érted

Sóhajtva emelkedtél fel a fűről. Most te

nem látsz engem. Nem látod, hatalmas,

gesztenyebarna szemeimet, s nem

láthatod nevetésre álló számat sem.

Nem tudsz még rám fókuszálni, mert

még más nők emléke takar el engem.

de én ezeken túllépek. Érzem, hogy

erőt meríthetnék gyönyör-tüzedből.

Magamhoz karolnálak haladéktalanul,

mindaddig, amíg ki nem fehéredne a

világ köröttünk! Gerincem ívben feszül,

mert már testemen elhatalmasodtak a

kéj szabálytalan sávjai.




Lőrincz Mária Magdolna: cím nélkül






Burján Gál Enikő: Szél vagyok


Szél vagyok Istenem adj nekem arcot

égsima bőrömön szálljon a felhő

megsebez újra a táj ez az erdő

testemen éj ragyog éj ragyog éj ragyog

adj nekem arcokat Isten a szél vagyok


Király Mandi: Remény




Jóni Barna: Remény

Kifakadnék a Nappal,és úgy
siratna az ég könnyeivel áldva.
Ó, te Mindenség!
Engeded-e még? Engeded-e még?
Viszketve ágak hegyén sarjadnék,
csodálkozol majd velem szép természet?
Csak áldj engem a Teremtésnek!
Bimbót fakassz, bimbóm fakadj!
Bennem ragyogj, éledj te Nap
Lennék szabad, lennék szabad...

Póth-Vecsei Mária: A szerelem arcai ( bánat)


Vaskó Ági: Isteni gyöngyöt


Hajnali csendben fázik a szó,
bársonyos álmon nincs takaró.
Lusta a vágy is, lomha a fény,
isteni gyöngyöt sír a remény.

Salamon József Imre: A szerelem arcai 

Szép csöndjét hozza imámnak,
S kelyhével úgy ölel át,
Míg mosolyát szövi a bánat,
Lágy zeneszó nyújt parolát.

Néked is kérhetek újra
Létet, szép muzsikát,
Ha gyermeki szívedbe bújva
Lükteti életen át,

Hogy szeretni úgy kell,
Mint hervadó sziromlevél,
Mi életet hagy a magban,
És boldogan földedbe tér.

Király Mandi: Folyóparton



Haász Irén: Nyárvég

Tikkad a nyár, hűsre leült,
dús öle már elnehezült.
Talpa alá föld muzsikál,
éji dalán szunnyad a nyár.

Surran a szél, fodroz a nád,
éber a szép nádi világ,
róka csahol, tollpihe száll…
Izzik a hold, jár a halál.

Halkul a szó, félti magát,
meglapulón hinti tanát.
Reccsen a sors, mint a faág,
tépi saját áldozatát.

Ábrahám Béla: A krumpliföld Jézusa



Vázsonyi Judit: Nocsak

Nocsak! A krumplit a kánya vinné,
távolban az a három madár? És itt?
Sehol egy lélek, a határ üres.
Tán bogár-ijesztő ez a rém kedves bábu?
Rongyos kis életét röghöz kötötte
kereszt - ő maga. Piszkoszöld egén
felhő esendő remény csupán.
Mosolya zsákarcára fagyott,
mint akit elhagyott a Teremtő.

Jaj, dehogy! Hisz ragyog két gombszeme!
Nézd! Nem kereszt, árboc az!
Vászna a rongy szélbe feszül,
mint hajó, repül a végtelen
viharos krumplitengeren!
Így őrködik, vigyáz, figyel
halandón s öröklétűen.



Kádár-Csomor Gábor: Honvágy





Vermuth Attila: Haza

A szeplőtelen hon: valóságok
hátlapja. Vissza ne fordítsd, ha jó!
Meredjen csak unt lakcímek mögül
az a vágytól terhes hajó...


Felber Zsolt: Honvágy

Könnycsepp-morzsolgató idő:
örök télbe rejtve sír a szív,
vasszeget ver belé egy nehéz kő,
hív az odahagyott haza, hív…


Jávorka Csaba: Katarzis




Kárpáti Orsolya: Ez a kapaszkodó, két félkész gyerek

a teremtés előtti kezdeteknél jár:
Itt még nincsenek nemek.
Csendben kirakom mindenem eléd:
nézd, ezek az arcok mind az arcaim,
ezek a galambok itt a két kezem.
Tüdőm lombján sikító kerubok:
sok szárnyat bontott, nyirkos félelem.
Nézd ez az elem itt a hidrogén,
ez az O pedig a te vegyjeled,
az a sötétkék tenger lesz a könny
és ami utána jön majd, az a fekete
a tiszta medrű, mélységes közöny.
Nézd csak, bezártalak a vággyal ebbe, e
kalitkába, ami én vagyok:
vér a véredből, nemző angyalod.
Ez a csipke itt szoknyád cifra alja,
ezek a sziklák pedig fellegek…
és látod? Együtt repülünk fintorogva
oda, ahol én hús vagyok s te szajha,
oda, ahol nincsenek  emberek.

Berecz Krisztina: Hazafelé


Farkas Csaba: Biciklin

Hazafelé tapos, pedáloz a lét
Tompa szív pumpálja fáradt ütemét
Lánca némán feszül, de foga csikorog
Lámpája fényt ad, míg a kerék forog

Magányos csöndjébe kínt hoz az éjjel
S faggatják tűzlelkű árnyai kéjjel:
Leszállnál-e már? Dobnád-e a terhet?
Szaladsz-e játszani fájó szerelmet?

Otthon, a szobában szuszog a remény
Fölötte altatót dúdol tünde-lény
S ringató hullámán tej ízű álom
Varázsa terül szét garzon-világon

Köldökzsinórral köt gúzsba a jelen
Nem enged, nem ereszt - édes kötelem
Felizzik lámpája, lánca muzsikál
Gyorsulva járja már táncát a pedál

Diós Magda: Áldott állapot




Marcsek Anna Mirtill: Áldott állapot

Jött a Tavasz, csábító mosollyal,
Ő mohón kitárta ablakát,
teste szerelemtől ujjongott,
lengedezett ezernyi illatágy.

Nászra kelt, sóhaját vitte a szél,
kócosan, boldogan állt ott
- érzi benn a gyönge mocorgást -
anyává válni áldott állapot.

Kállay Zsolt: Sírjaik hol domborulnak




Pongrácz Ágnes: itt fekszem

én
itt
fek-
szem
ti meneteltek bajtársak és cimborák
én itt fekszem ti fenn az égben
mene-
teltek
várja-
tok
meg
baj-
tár-
sak
 és cimborák

Zsidákovics Mihály: Izzásban



N Sebestyén Katalin: Izzó naplemente



Bíbor bársonyruhát öltött korong
végigpásztázza a látómezőt, 
utolsó sugarait szórja a naplemente, 
pajkos szél vörös haját égreemelte.
Parázsló színvarázs öleli vásznadat,
arctalan testtel szerelemittas párok
az éjbe menetelnek, útjukat átszűrődő
széles fénnyaláb jelöli.
Izzásban lévő vérvörös alkonyat
eggyé válik a horizonttal,
nappali fényre esti bíborpor száll.
Csillagsereg szikráit ontja,
az ég peremén egy-egy hullócsillag,
aranycsíkot húz az éji mennybolton.
Feltűnik az éjszaka őrzője, kéklő
égboltot most a sötétség uralja,
fekete köntöstakaró öleli a várost.
Ó! Te titokzatos, ezüstfényű égitest
kérlek őrízd örökké e varázslatos 
színözönt az emberiség számára.


Jávorka Csaba: Csodavárók



Szilvássy Ildikó: legbelül 

olvas, karja a karfán legbelül
nyílik a nap és madarakat enged 
a hajából ki, és kehelyből engedi 
inni magát. nyílik a föld, a világ
jön megy az ember a világok között
kétszer ugyanazt, többször ugyanazt 
csak máshogy, legbelül marad, 
a legeslegbelsejében középen marad
és senki nem veszi észre
mert csak lélegzete van -

hogy látnátok?



Zsidákovics Mihály: Mi ketten




Arató Csilla: Harmónia Van, ki látni véli a jövőt s időóceánok vad hullámait lovagolja. Nem veszi észre a pillanatot, mi körbeírja lelkünk finom rezdüléseit. Egy cseppnyi érintés, egy simogatás, egy ölelés egy lágy csók, egy maréknyi csend az időben.

Zsidákovics Mihály: Úton







Zistler Richárd: Napjaim


Azok voltak szép napok,

szívem ide-oda költözött,

szabad lelkem inge fölött

világ volt az öltönyöm.





Kincses Katalin: Úton


Felhőkbe nyúló
falak között visz utunk,
városi zajban.

Villódzó fények
hiába hívogatnak.
Messze még a cél.




Rátkai Béla: Fehérló




Mihály Csilla: Táltosom, ménem Tüzet csiholó éjszakában lobbanni bátor tiszta vágyam, táplálja lelkem, míg e katlan idebenn izzik, szikra pattan.
Tombol a lázam, menni kéne, nyergelj, és indulj, nézz az égre! Leszek a szemed, csillagfényű, köröttünk csendes még a szérű.
Táltosom, ménem, parázs éjben lángoló szívem el kell égjen! Vágtass, ahogy tudsz, suttogásom erőt ad, hogyha hív az álom.
Át kell jutnunk az erdőn, szépem, hamis karámból szökve, ébren, hajnalfényt ringat ott a távol, ihatunk még ma hűs tavából..




Dr. Vágvölgyi Istvánné: Kőangyal




Pécsi Nelli: Ima

Lüktető hajnal, 
tömjénfüstös szobában
lépdel egy angyal.

Édes rózsavíz
szivárog kis szívéből, 
megsebzett vadnak.

Angyalszárny alatt, 
imában térdepelve,
borzongva üvölt.

Fohászba merült
összezárt tenyerükben,
vígasztaló dal.


Szilvássy Ildikó: Madonna





Zajácz Edina: Legszentebb bűnöm



Legszentebb bűnöm lettél, 

áttetsző remény.

Tűzhajnalokra virradó, 

falatnyi gyümölcskenyér.

Ha nem szeretnélek, lehet szégyelleném;

életemben egyszer hazudtam érted,

te hófehér, nekem fogant, 

púderillatú pillanat.



Az égboltozatot áthasítja 

egy csillagszekér,

míg a képzelet hozzád vonja ujjamat.

Mire virrad, tökéletesre rajzol,

Milyen szép vagy, 

hozzám a legirgalmasabb,

langyoshúsú nevetés. 

Talán meghagy szeretni a holnap.

Nevelnélek, mint szőlőszemet,

és ha belőlem fellélegeznél,

tartanám egek rejtekén álmodat,

s el nem ejteném.



Vágvölgyi Attila: Virágot ölelő


Bódai-Soós Judit: Coeur-dal


Örömmé olvadok karodban,
fénnyé tűz-éjszakánk fölött,
minden szívdobbanásod
lelkembe költözött és
bőröm részévé válik
selymes érintésed
ezer szerelmes
sóhajunk
között.




Bartók Andrásné Gyöngyvér: Tűztánc


Hollósy Tóth Klára: Tűztánc Tűztáncot jár a nyár, a végtelen lángszikrája szalad szerteszét, rekkenő hőség, izzítja hevét, forr, vibrál, tüzel, vakítón remeg. Lángbozontú ölébe szendereg aléltan minden élet, bogár, gyík, s az izzó korong láza sugárzik, fényébe nézni bárki képtelen. Vérvörös lánglován vágtat a nyár olyan, mint egy hatalmas tűzmadár le kell, hogy csukja pilláját a szem. Forróságtól alél a tág határ, sugározza vadító mámorát, mint aki nem nyugodhat el sosem.

Dr. Vágvölgyi Istvánné: Az idő sodrában




Bódai-Soós Judit: Ősrobbanás



Tér se volt talán, amíg üresen állott,

ahol egy pontnyi Majdban

összepréselt Minden

álmodott magának világot

– a létezés határán –,

hol a véghetetlen súlyú Nincsen

– időtlenségbe zárván

a várakozásból feszült Erőt –

lenni vágyott,

tán ott volt az Isten,

s megalkotta a Létezőt:

a Vant,

és lett egy pillanat,

az Első,

amikor a Hiány anyaggá szakadt,

majd Térré tágult egy villanás alatt,

hogy betöltse őt szétáradón

a Semmiből fakadt Mindenség.



Zsolnai Tímea: Azután



H Gábor Erzsébet: Akár a fáradt szél a fán




Akár a fáradt szél a fán -

mikor egy percre megpihen,

úgy hallgat most a néma szám,

megfagyott csendje épp ilyen.



Nem oldja semmi fel ma már,

nem jössz - a Hold is oly rideg,

vajúdó ajkam szóra vár -

nem kell a csókom senkinek.



Mozdul a szellő, tétova,

fakult levélke csüng a fán -

lejárt már rég a fénykora,

övé az éjjel még talán.



Remélem én is ezt az éjt -

hiányod élő húsba váj,

nézem a sápadt Holdkaréjt -

akarlak úgy, hogy szinte fáj.







Lőrincz Mária Magdolna:cím nélkül



Vassné Szabó Ágota: Sejtekre bomlok 

Kezeim fehér brokátba csomagolták

az oszlásnak indult tegnapot.
Vérszínű foltok ütnek át rajta.
Nincs több fohász. Nincs foganatja. 
Elmosódott testem körül aura:
pulzáló pontok. Sejtekre bomlok.
Magunkba vájjuk a sírunk.
 Virág is kerül rá, íriszt sírunk.
Nem segít már a jövő ágszerű,
görcsösen kapaszkodó keze
haldokló gyökérré változom vele.
Tükrömben látom torzuló arcom.
Szétmálló szájjal magamnak mondom:
lassan  észre sem veszem,
kifolysz belőlem,
behörpöl a föld,
 s belőlünk szomorú gaz terem.



Zsolnai Tímea: Nyárutó


Sebestényné Jáger Orsolya: Elmúlás
Hársfák karjai között költözött
közénk az ősz.
Egy fényes reggelen a fényeken
túlról érkezett,
s mi néztük ámulón túl mulandón
végzetünk,
míg szívünk zegzugos szobáiból
hangtalan suhant tova
végtelen időnk véges augusztusa.



Jávorka Csaba: Autodafe





Péter Béla: amorf pillanat


a szálfatermetűeket is elérte a tűz,

az úr ítéletéhez már

senki semmit nem fűz.

lángok járnak át minden zugot,

féktelen a tánc.

kisimul végtelen feszesre

mindennemű ránc.

a földmélyi járatok megroppannak,

és már reng

belé a glóbusz! a teremtő ugyan

min mereng?

a láng túlfűtött ördögökként járja  furcsa,

kéjes élvektől ittas, piruettjeit: kulcsa

a múlandóság bugyraiban rejtve. áttűnő

képek sora.  az isten  előtt már csak a fű nő.

a teremtmény, a visszavonhatatlan élet

ellobbant. a tanúk láthatják, ez az ítélet.

Nemes Zoltán 'mettor': cím nélkül






Vassné Szabó Ágota: Bukik a nap



A szomszéd házfalon,

a vakolatra

rozsdafoltokat fest az alkony.

Cifrázza.

Sápadt sárgákat kever bele,

s a lemenő nap gyenge ereje

még húzna egy vonalat

valahová az eresz alatt.

Felélednek a fénytől.

Masszák csorognak,

gurulnak,

festik a falat.

Tünékeny átverés ez.

Ahogy bukik a nap,

nem látsz mást végül,

csak unalmas, szürke,

málló foltokat.



Zsolnai Tímea:Hajnaltánc




Gősi Vali: Illatod őrzöm


*„Vállamra ömlik a langyos végtelen.”
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.



Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,
mint halk, finom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel a fényben,
táncolni volna még érdemes veled!



Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel
halkul a dallam, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
*„mintha azzal is több volnék nélküled.”



(*Mészáros László, Utolsó érintés)

Vágvölgyi Attila: 
A földhöz köt minden - Nem köt semmi sem


Óbis Hajnalka: A földhöz köt minden


Úszva a szélben,
a finom szövésű légben,
megkapaszkodnék
a holdfény gyökerében,
ága ha nőne - időnek lombja,
sárga virág lenne 
szalagomba fonva,
levele hulltával
én is együtt hullnék,
aranyszín avarba
szelíden simulnék.



Gyulay Erika: Szürreális vágyakozás








Vaskó Ági: Csenddé fakad Nézd Kedvesem a teliholdat szerelemhintóként, hogy lebeg, látod, vágyunk csillaggá olvad, s felnyársalják lándzsás hegyek. Bíbort izzó lüktető vérünk násztáncot nem jár az érfalon, egyre fakulóbb reménységünk sárgán folyik a holdudvaron. Látod Kedves, gyengülő fényünk halványkék most márvány eres, hiába bont nyoszolyát éjünk ha nem súgod már: Szeress! Szeress! Oly hideg az álmatlan hajnal, szakadt húron nem szól altató, bár csak elérnélek ajkammal, lennék párnád, lennék takaród. Nézd Kedvesem a teliholdat, fényezüstje már csenddé fakad, búcsúcsókja az égre olvad, s porrá égeti vágyszárnyamat. 


Kagyerják Attila Tamás: Látogató




Zajácz Edina: Könnyű álom



Sérthetetlen messzeség a vállad.

Akár gyöngyharmat a hegytetőket,

éjjelente fénnyé mosdatnálak.



Lángszirmú sugaraidtól égek.

Mint könnyű álom sejtfalaidon,

dacos csendje lettem a hűségnek.



Fekete az inged, tűz az arcod.

Gyenge ujjaim közt levetkőzöl,

s megcsókolsz rajtam minden szilánkot.



Mert éhes voltál, megetettelek.

Sóhajod sóvárgom nemsokára,

óh gőgös szívek hová lettetek?



Hídvégi Andrea: Cseppnyi világ






Ligeti Éva: Cseppnyi világ


Harmatcseppjében 
cikázó világ,
ágrügyek ágyán 
rezdül a virág.
Fátyoltükrére
gyémántfényt feszít,
mindent megmutat,
s aztán elveszít.




Jeles Teréz: Muzsikál az erdő













Lupsánné Kovács Eta: Mesés erdő 




Összeboruló fák koronája 
a kort vigyázza, a miliőt, 
századok óta váltja ruhái,
szűri a létet, és az időt.

Erdőországnak minden lakója

-titkok tudója- éli a mát, 
harcol a létért, vízért, a fényért, 
naponta vív meg újabb csatát.

Patak tündére mossa a sziklát, 

egy korhadt szilfát épp átkarol, 
gyengülő kérge lassan enyészik, 
vasfogú léttel küzd, még dacol. 

Több ezer levél rezzen a fákon, 

mint égi-vásznon a csillagok, 
erdő lakói koncertet adnak,
messzire szálnak a dallamok















Balázs Zsolt: Tükörhasadás








Doktor Virág: Gondolatfonál





A Nap eloson. Elbújtatva fényét



elszunnyad e szikrázó szembogár.


Párnára hajtja mindenki fejét,

kit nem tart éberen gondolatfonál.

Feslett ingét kitűrve leng a csönd,

hánykolódva függeszkedik rojtjain

néhány nyugtalan-lázadó föltevés,

mint tűzhányó az elme romjain.





Almási Zsuzsanna: Rozsdásodó emlékek




JAZ: Zsiráf az

- Zsiráf az!
- Nem, fiam. Vénült kút csupán.
Most mi van, miért nézel bután?
- Zsiráf az! Te vénülsz, Apám.


Nemes Zoltán 'mettor': Út







Vermuth Attila: Mysterium


 Miből volt koronája,
 hogy a lehajló fej kibillentette
a Napot?

 Miből volt palástja,
 hogy a vérző test érintetlen maradt
a sakáltömegben?

Miből volt jogara,
hogy a gyönge kar kettészelte
a valóságot?

Nem tudom.
De még kezemben van
a kalapács.








Diós Magda: Fohász





Vázsonyi Judit: Könyörgés

Milyen közel, s mily távol az ég...
úgy a fiam, úgy a lányom,
folytatásom, véreim ők
tebenned Uram.
Kérlek, éltesd, növeld, tápláld
magjaimat.
Bimbózzanak, teremjenek
s tartsanak meg - ha korhadok - 



csak hitemet, csak reményemet,



bennük én, mint szereteted,



kérlek, Uram!



Hadd lehessek!





Gyulay Erika: Szürreális várakozás





Mészáros László: Maréknyi végtelent


Majd az irgalom kezére ad a csend.
De tudom, ez az éj sosem ér véget,
bár sötéten hideg, mégis megéget.
S lángszalagként, egy maréknyi végtelent


kibontott hajad lágy selymébe kötök.
S amíg néhány emlékképet összetör
a káprázattól beomló szemgödör,
csak szívem megalvadt árnya füstölög.


S mélyében elárvult, néma közeled
kér az utolsó pillanatnak nevet.
Fázom, és hiányod újra kitakar.


Hajnalodik, nyílt seb az égen a nap,
de rettenetesebb az, hogy vártalak.
Csönd fénylett szememben, kezedben jogar.




Ajándékba kaptuk: 




Fecske Csaba: Nem jön senki



Zúg az erdő, szél cibálja,

holt levél hull dús avarra.

Sas kering, az ég királya,

fönn a kéket fölkavarva.



Holt levél hull dús avarra,

cserjében zörög a dúvad.

Fönn a kéket fölkavarva

hangos vadludak vonulnak.



Cserjében zörög a dúvad,

a földet a dér belepte.

Hangos vadludak vonulnak

messzeségbe beleveszve.



A földet a dér belepte,

nem hallik már sehol ének.

Messzeségbe beleveszve

homály lepi a vidéket.



Nem hallik már sehol ének,

szél az ágat megzörrenti.

Homály lepi a vidéket,

az ösvényen nem jön senki.

Ecsetelés

/Képes írások/

kitakARTtuk

/Galéria/

SatÍrok

/Képtelen írások/

Pályázat

Új kiadványunkba jelölt alkotások

Fórum

Új témát szerkeszőink indíthatnak.