Jávorka Csaba: Porból lettél
Kárpáti Orsolya: Feladat
Örvényleni. Üstökös porból
visszacsillanni a Holdra.
Ócska vetítőn tekeredni,
nem megállni, forogni csikorogva.
Lenni szakadt, celluloid fényű anyag,
lenni pikkely, lenni lámpabúra,
türkiz habként nyalni a stéget,
diffundálni a múltba.
Eloszlani, magadat elosztani:
jussál erre meg arra.
Feszülve szorítani, nyomni,
lökődni távoli partra.
Lenni az ékszer kék-lila bronza,
lenni selyemruha ránca.
Menni a táncba, lenni a bárcás
kivénhedt kígyóknak álma.
Lenni vak ábra, nézni magadba,
rogyni a porba, homokba.
Születni mégis, születni kétszer,
születni újra meg újra.
Zsidákovics Mihály: Shopping
Pivarnyik Anikó: Shopping (haiku füzér)
áldozni mennek
táncoló tűsarkakon
izzik a körút
Gucci-infernó
kapuit sarkig tárja
csalóka éden
próbababákon
igéző s size t-shirt
– torzít a tükör
hosszú ujjakon
papírszatyrok lógnak
mélységi mámor
ideiglenes
idegpálya nyugalom
vasárnapokon
Vörös Valéria: Négy évszak
Vázsonyi Judit: Daloda
Hej, delide - daloda,
tűzijáték ez a fa,
csillagszóró, láng-eső,
sárgálló és kékellő!
Zöldbe hajlik, pirosba,
csipkés törzsű titokfa.
Ősz hűvöse, tél dere,
jég virága, nap heve,
tavasz füttye, nyár dala,
sej, delide - daloda!
Szellő-büfé, szikra-bár,
illat-konyha, íz-bazár,
hímes hotel, lakoda,
égi-földi szálloda,
évszakoknak ág-boga
szivárványt sző álmodba.
Pokorni-Lovas Katalin: cím nélkül
Sebestényné Jáger Orsolya: Nyári imádság
Uram most megpihennék
napórák álmait feledtem
szélcsend lennék a nyílt vizen
sirályok szállnak el felettem
nád ívén lehetnék a csönd
nyár esték moccanásai
rezdülnék kéklő víz fölött
szárnyacsapásaim sem hallani
part lennék kikötők ölén
kikötők kövén a régi lom
megpihennének álmaim
a parton feledett padon
vagy távoli titkok csillaga
kitárt karokkal zuhannék
alattam hömpölyögne lent
a szétáradó nyáresti ég.
Ladóczki Béla: Ősz a tóparton
Arató Csilla: Még nincs túl hideg
Már elmúlt a gazdagság
pehely szirma sincs már a nyárnak,
a fűben bogarak alusznak
az égen lomha felhők járnak.
Kúszik a csend a hegyek felett
lassan álomba szenderül a táj,
vérző leveleket tapos lábam s
a kerítés mögött pihenő a nyáj.
Kabátban cammog a határ
levedli sok nyűgét a fáknak,
a homály, mint szerelmes úgy ölel
s lassú, őszszagú esővel áztat.
Mint apró madár, ülök egy ágon
félő, hogy lassacskán eltűnő vagyok,
gondolok egyet s kiszállok a rétre,
hátha az őszben én is megduzzadok
Budai Tímea: Éjjeli járat
Sirák Joci: Éjjeli járat
Lélekben már a kocsiszínben van
A többiek között
S egy hózáporos, kéklőn csillogó
Nagyvárosi éjszakáról álmodik
A sovány villamos
Artzt Tímea: Éjjeli járat
Esti Kornél még mindig ott ült
az ablak melletti kényelmes ablakülésen,
míg a 47-es villamos átsiklott a vízen.
az ablak melletti kényelmes ablakülésen,
míg a 47-es villamos átsiklott a vízen.
Wollein Mária: Margaréták
szívem fölé
Pongrácz Ágnes: a margaréta-lányok
a margaréta-lányok csak egy kis
figyelmet kértek
- tőled és tőlem -
amikor a színpadra léptek
egy csokorban álltak
és öt irányba néztek
a margaréta-lányok
majd felcsendült az ének
felrepült az ének
és körbejárt a dallam
- én hallgatok te hallgatsz –
a margaréta-lányok most is fehérek
indigókéken köröttük az élet
száll – száraz gizgazokba téved
- én látom ezt te hallgatsz –
egy indigó-lélek az égbe téved
véget ér a dallam
- a margaréta-lányok
hallgatnak s te hallgatsz -
Ladóczki
Béla: Pipacsok
Sebestényné
Jáger Orsolya: A nyári rét
Még
szénaillatot hord a szél,
s
kévéit lustán kibontja a nyár,
de
rozsdás foltját toldozgatja már
bőujjú
kabátján a láthatár.
A
sehol-sincs rét valahol itt maradt,
a
reszketve táncoló égerfák alatt,
hol
kócos boglyák álmos rejtekét
simogatná
kezével az ég.
De
tékozló traktorok szántották simára
s
fölötte köröznek unottan a varjak,
talán
az időknek táguló mezején
egy
mulandó virág egyszer még kisarjad.
Ám
addig csak, csöndes vontatottan
a
múló idő rója fölötte sok körét,
én
mégis tudom: immár múlhatatlan
a
nyár végi erdők ölelte rét.
B Láng Ernesztin: Séta a kertben
Pécsi Nelli: Búcsú
Most elmegyek,
Most elmegyek,
de varázserőmmel pöttömmé teszlek,
tenyerembe veszlek,
szívem fölé
puha zsebembe teszlek.
Mint öreg fákon
a rügyező gally,
úgy bújsz majd ki belőlem.....
de jajj! Kis kíváncsim!
A szél nehogy leszegjen,
mert ha elveszítlek,
no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak füledbe fölötted,
mint rádhajló fűzfalomb.
Póth-Vecsei Mária: Téli vízpart
Salamon József Imre: Ott vagyunk
Nézd,
mily gyönyörű az élet
Bár
most mélyen alszik,
Mint
a szeretet, s a remények
'Holtában'
gazdagszik,
Hát
ne félj, csodáld ezt a vágyat,
És
ne akarj lopni igaztalan mázat,
Hisz'
ott csobban most is
Boldogságunk
szava,
Hol
zimankós a világ
Nappal,
és éjszaka,
Mert
zúzmarába fontam
Mindent,
mit lehetett,
Hogy
felhevítsem újra
Termékeny
öledet.
Benk Katalin: Fuvallat
Kárpáti Orsolya: Legvégül
szorítja szirmát ingatag
magához minden pillanat
ütemre rebbenő fejek
lüktető tarka-rőt erek
virágaink úgy izzanak
benn lángol még az akarat
míg el nem fújnak rossz szelek
és nyílnunk többé nem lehet
a végső percben részegen
átröppenünk a fényeken
azután csak a nincs marad
isten a kék semmi alatt
szorítja szirmát ingatag
magához minden pillanat
ütemre rebbenő fejek
lüktető tarka-rőt erek
virágaink úgy izzanak
benn lángol még az akarat
míg el nem fújnak rossz szelek
és nyílnunk többé nem lehet
a végső percben részegen
átröppenünk a fényeken
azután csak a nincs marad
isten a kék semmi alatt
Zajácz Viktória: Céltalanul
Mészáros László: Szívkitörés
Hétfői áhítat, erdők hajnali csendje,
a készülő üdvösségbe zárt zuhanás:
markomban felejtett apró tenyered melege.
S ahogy utolszor suttogtad: Apa;
a szívkitörés megmásíthatatlan jelentése,
vérkörök, rózsafüzérek, szögesdrótok
a kitárt világ ablakkeretére verve.
Gyulay Erika: Elhagyatva
Burján Gál Enikő: Haláltalanul
Éjjel az utcák hajadba kúsznak,
mint álmos kígyók. Madárként úsznak
szemedbe a tárgyak. Hullámzó szoba
mélyén táncolnál te is. Gondold hát oda
arcodra Őt, az időn kívülit,
hisz nem fájnak a ráncok. Kiürít
mindent holnapra a hajnal. Láttad
az őserdőt, sámánt tüzet? Átad
mindent az emlék az éjnek. Magad
voltál az idő, a hely s az indián. Ragadd
meg a múltat, mit éltél, de nem te vagy már.
Elcsábít a jelenből egy időtlen madár,
életed előtti korból nem öl meg halál.
Király Mandi: Játék a hóban
Vassné Szabó Ágota: Angyalszárny
Olyan csendes minden.
Paplant dobott valaki a tájra.
Cikkant egy vidám madárka.
Pálcika lábain szaladgál a hóba’.
Megrebben tőlünk, felrepül,
dobogó szívvel egy pucér ágra ül.
Pöröl kicsit, majd elcsendesül.
A kutyám előttem szalad.
Szabad, mint fejemben a gondolat.
Hirtelen visszafordul.
Okos szeme játékot koldul.
Nem látja más, csak a kismadár,
,
hogy a hegyen lefekszem a hóba
- mellém bújik kutyám -,
és suta két kezem
kettőnknek angyalszárnyakat csinál.
Benk Katalin: Alkonyat
Hollósy Tóth Klára: Alkonyat
Alkonyég tekint rám úszó felhők mögül,
sápatag holdfény néz le a tóra,
titokra szomjas est figyel a fű közül,
Gondviselő jött látogatóba.
Sejtelmes estárnyak kószálnak a tájon,
a szél tört testeket szór szanaszét,
elszunyókálna már a remeteálom,
de vadul szaggatja rongyát a lét.
Röpke kis levélkék ide-oda szállnak,
köd karol, a táj egyre konokabb,
az emlékek, s az árnyak magukba zárnak,
holt szerelmet ringat az alkonyat.
Almási Zsuzsanna: Pipacsok közt
Pongrácz Ágnes: a széken
egy könnyű szatyorral
és pőrén érkezett a nyár
a fején sötét cilindert viselt
amit először csak megemelt
majd riadt meleget
varázsolt belőle az égre
a pipacsok féltek
a kék a földre égett
aztán a nyár leült
erre a billegő vékony-lábú székre
és a pipacsok
mint a selyemvirágok
a lábainál maradtak mozdulatlan
látod
így teszek majd én is
amikor leülsz
aranyló-piros szirmaimmal
időtlen időre
körbefonlak
Ábrahám Béla: Prayer
Sebestényné Jáger Orsolya: Őszi imádság
Engedd látnom a vadgesztenyefákat:
lombjaik között elszunnyad a bánat.
Engedd tudnom: ott ahol én lakom,
letérdel a csönd az elárvult gallyakon.
Míg haza baktatok az árnyas fák alatt
a kitárult világ már mögöttem marad
és köröttem puhán nyújtózik a reggel,
engedd meglátnom gyermekszemekkel
a szépet, mely útra kel, s kitölti a teret.
- a hársfák tudják, hogy így rendeltetett -
míg meglátom újra pazar színein át
a teremtett rend tiszta alázatát.
Pásztor Piroska: Az én csendem
Az én csendem az álmodó csend,
alvó erdő mély éji csendje,
hol titokzatos ezüst köd leng,
s lepel alatt pihen az elme.
Az én csendem a dübörgő csend,
verembe ásott szavak csendje,
bár néha-néha kitörni kész,
ám sosincs olyan bátor, merész.
Az én csendem a zokogó csend,
egy megtört lélek fájó csendje,
ki kínját ajtó mögé rejtve,
hallgatag, pedig üvöltene.
Sirák Joci:
Csend
A hajnali
szürkeségben
A döglött házfalon
Felpenészlik a kék
és a zöld
Már csak a költő
álmodik
Kagyerják Attila: Ölelés
Zajácz Edina: Egyszerűn
Téged látlak, míg a világot nézem,
fátyol sem maradt, ami eltakarhat,
szemednek fénye ma olyan tünékeny,
mint a fűszálakon tetszelgő harmat.
Mintha messzebb lennél, vagy magasabban,
betakarnálak - csak félig érlek el,
mikor ölelsz, rajtam a tél is paplan,
s a zörgő csontú halál letérdepel.
A Napot, mely ujjaink között lapul,
homlokod barázdáiba csókolom,
egymásnak maradtunk cicomátlanul,
te az egyik, én a másik oldalon.
Utánam ne maradjon bánat, se bűn,
én így akarlak szeretni, egyszerűn.
Pokorni-Lovas Katalin: cím nélkül
Óbis Hajnalka: Pipacsok
Pipacsok nőnek bennem
mint a vágyak
mindenütt
úton-útfélen, szántók szélén,
parlagokon
tarlókon, árokszélen, búzamezőben
elhagyatott, romos kertek
törmelékhalmain
én meg úgy nevelgetem
a magam pipacsait
mintha gondosan metszett
nemesített rózsabokrok volnának
ritkák és különlegesek,
hulltukban is illatozó szirmokkal,
puha szőrök helyett
elegáns tüskéket
növesztve
és mintha rózsaolajat
sajtolhatnék a szirmaikból
nem pedig mákonyt.
mint a vágyak
mindenütt
úton-útfélen, szántók szélén,
parlagokon
tarlókon, árokszélen, búzamezőben
elhagyatott, romos kertek
törmelékhalmain
én meg úgy nevelgetem
a magam pipacsait
mintha gondosan metszett
nemesített rózsabokrok volnának
ritkák és különlegesek,
hulltukban is illatozó szirmokkal,
puha szőrök helyett
elegáns tüskéket
növesztve
és mintha rózsaolajat
sajtolhatnék a szirmaikból
nem pedig mákonyt.
Radó László: Úton
Pécsi Nelli: Retúr
Kifeszült időn lépek,
holtravált hajnalomon
gyengítő hideg.
Piros és narancs izzás,
szalámi és dohányszag,
monoton ringás.
Forrón, gyanakvón, némán,
a nap szalad talpamon
zokogón, sárgán.
Kifeszült időn lépek,
holtravált hajnalomon
gyengítő hideg.
Piros és narancs izzás,
szalámi és dohányszag,
monoton ringás.
Forrón, gyanakvón, némán,
a nap szalad talpamon
zokogón, sárgán.
Kádár-Csomor Gábor: China Hotel
Kárpáti Orsolya: Hotel China
volt ez a házi hajó nem rémlik
China motel miarosseb
Cheng kicsicsázta a tornyát
lent csirkés sünt sütögettek
mondtad az állvány eldől
erről fúj be a szél
ablakain csupa sebből
ömlik a cúg meg a dér
fuss ki az ajtón szóltam
huss
leeresztem a horgonyt
el ne zakózz a finisben
kértem
Kincsem a lépcsőn nincs fok
csengő lift kerülendő
búgtad
Cheng kicsinálta a drótot
ha ott az a horgony nincsen
Cheng a személyzet is úszott
Jávorka Csaba: Kódolt ösztönök
Mórotz Krisztina: Érted
Sóhajtva emelkedtél fel a fűről. Most te
nem látsz engem. Nem látod, hatalmas,
gesztenyebarna szemeimet, s nem
láthatod nevetésre álló számat sem.
Nem tudsz még rám fókuszálni, mert
még más nők emléke takar el engem.
de én ezeken túllépek. Érzem, hogy
erőt meríthetnék gyönyör-tüzedből.
Magamhoz karolnálak haladéktalanul,
mindaddig, amíg ki nem fehéredne a
világ köröttünk! Gerincem ívben feszül,
mert már testemen elhatalmasodtak a
kéj szabálytalan sávjai.
Lőrincz Mária Magdolna: cím nélkül
Burján Gál Enikő: Szél vagyok
Szél vagyok Istenem adj nekem arcot
égsima bőrömön szálljon a felhő
megsebez újra a táj ez az erdő
testemen éj ragyog éj ragyog éj ragyog
adj nekem arcokat Isten a szél vagyok
Király Mandi: Remény
Jóni Barna: Remény
Kifakadnék a Nappal,és úgy
siratna az ég könnyeivel áldva.
Ó, te Mindenség!
Engeded-e még? Engeded-e még?
Viszketve ágak hegyén sarjadnék,
csodálkozol majd velem szép természet?
Csak áldj engem a Teremtésnek!
Bimbót fakassz, bimbóm fakadj!
Bennem ragyogj, éledj te Nap
Lennék szabad, lennék szabad...
Póth-Vecsei Mária: A szerelem arcai ( bánat)
Vaskó Ági: Isteni gyöngyöt
Hajnali csendben fázik a szó,
bársonyos álmon nincs takaró.
Lusta a vágy is, lomha a fény,
isteni gyöngyöt sír a remény.
bársonyos álmon nincs takaró.
Lusta a vágy is, lomha a fény,
isteni gyöngyöt sír a remény.
Salamon József Imre: A szerelem arcai
Szép csöndjét hozza imámnak,
S kelyhével úgy ölel át,
Míg mosolyát szövi a bánat,
Lágy zeneszó nyújt parolát.
Néked is kérhetek újra
Létet, szép muzsikát,
Ha gyermeki szívedbe bújva
Lükteti életen át,
Létet, szép muzsikát,
Ha gyermeki szívedbe bújva
Lükteti életen át,
Hogy szeretni úgy kell,
Mint hervadó sziromlevél,
Mi életet hagy a magban,
És boldogan földedbe tér.
Király Mandi: Folyóparton
Haász Irén: Nyárvég
Tikkad a nyár, hűsre leült,
dús öle már elnehezült.
Talpa alá föld muzsikál,
éji dalán szunnyad a nyár.
Surran a szél, fodroz a nád,
éber a szép nádi világ,
róka csahol, tollpihe száll…
Izzik a hold, jár a halál.
Halkul a szó, félti magát,
meglapulón hinti tanát.
Reccsen a sors, mint a faág,
tépi saját áldozatát.
Tikkad a nyár, hűsre leült,
dús öle már elnehezült.
Talpa alá föld muzsikál,
éji dalán szunnyad a nyár.
Surran a szél, fodroz a nád,
éber a szép nádi világ,
róka csahol, tollpihe száll…
Izzik a hold, jár a halál.
Halkul a szó, félti magát,
meglapulón hinti tanát.
Reccsen a sors, mint a faág,
tépi saját áldozatát.
Ábrahám Béla: A krumpliföld Jézusa
Vázsonyi Judit: Nocsak
Nocsak! A krumplit a kánya vinné,
távolban az a három madár? És itt?
Sehol egy lélek, a határ üres.
Tán bogár-ijesztő ez a rém kedves bábu?
Rongyos kis életét röghöz kötötte
távolban az a három madár? És itt?
Sehol egy lélek, a határ üres.
Tán bogár-ijesztő ez a rém kedves bábu?
Rongyos kis életét röghöz kötötte
a kereszt - ő maga. Piszkoszöld egén
a felhő esendő remény csupán.
Mosolya zsákarcára fagyott,
a felhő esendő remény csupán.
Mosolya zsákarcára fagyott,
mint akit elhagyott a Teremtő.
Jaj, dehogy! Hisz ragyog két gombszeme!
Jaj, dehogy! Hisz ragyog két gombszeme!
Nézd! Nem kereszt, árboc az!
Vászna a rongy szélbe feszül,
s mint hajó, repül a végtelen
viharos krumplitengeren!
Így őrködik, vigyáz, figyel
halandón s öröklétűen.
Vászna a rongy szélbe feszül,
s mint hajó, repül a végtelen
viharos krumplitengeren!
Így őrködik, vigyáz, figyel
halandón s öröklétűen.
Kádár-Csomor Gábor: Honvágy
Vermuth Attila: Haza
A szeplőtelen hon: valóságok
hátlapja. Vissza ne fordítsd, ha jó!
Meredjen csak unt lakcímek mögül
az a vágytól terhes hajó...
Felber Zsolt: Honvágy
Könnycsepp-morzsolgató idő:
örök télbe rejtve sír a szív,
vasszeget ver belé egy nehéz kő,
hív az odahagyott haza, hív…
Jávorka Csaba: Katarzis
Kárpáti Orsolya: Ez a kapaszkodó, két félkész gyerek
a teremtés előtti kezdeteknél jár:
Itt még nincsenek nemek.
Csendben kirakom mindenem eléd:
nézd, ezek az arcok mind az arcaim,
ezek a galambok itt a két kezem.
Tüdőm lombján sikító kerubok:
sok szárnyat bontott, nyirkos félelem.
Nézd ez az elem itt a hidrogén,
ez az O pedig a te vegyjeled,
az a sötétkék tenger lesz a könny
és ami utána jön majd, az a fekete
a tiszta medrű, mélységes közöny.
Nézd csak, bezártalak a vággyal ebbe, e
kalitkába, ami én vagyok:
vér a véredből, nemző angyalod.
Ez a csipke itt szoknyád cifra alja,
ezek a sziklák pedig fellegek…
és látod? Együtt repülünk fintorogva
oda, ahol én hús vagyok s te szajha,
oda, ahol nincsenek emberek.
Farkas Csaba: Biciklin
Hazafelé tapos, pedáloz a lét
Tompa szív pumpálja fáradt ütemét
Lánca némán feszül, de foga csikorog
Lámpája fényt ad, míg a kerék forog
Magányos csöndjébe kínt hoz az éjjel
S faggatják tűzlelkű árnyai kéjjel:
Leszállnál-e már? Dobnád-e a terhet?
Szaladsz-e játszani fájó szerelmet?
Otthon, a szobában szuszog a remény
Fölötte altatót dúdol tünde-lény
S ringató hullámán tej ízű álom
Varázsa terül szét garzon-világon
Köldökzsinórral köt gúzsba a jelen
Nem enged, nem ereszt - édes kötelem
Felizzik lámpája, lánca muzsikál
Gyorsulva járja már táncát a pedál
Hazafelé tapos, pedáloz a lét
Tompa szív pumpálja fáradt ütemét
Lánca némán feszül, de foga csikorog
Lámpája fényt ad, míg a kerék forog
Magányos csöndjébe kínt hoz az éjjel
S faggatják tűzlelkű árnyai kéjjel:
Leszállnál-e már? Dobnád-e a terhet?
Szaladsz-e játszani fájó szerelmet?
Otthon, a szobában szuszog a remény
Fölötte altatót dúdol tünde-lény
S ringató hullámán tej ízű álom
Varázsa terül szét garzon-világon
Köldökzsinórral köt gúzsba a jelen
Nem enged, nem ereszt - édes kötelem
Felizzik lámpája, lánca muzsikál
Gyorsulva járja már táncát a pedál
Diós Magda: Áldott állapot
Marcsek Anna Mirtill: Áldott állapot
Jött a Tavasz, csábító mosollyal,
Ő mohón kitárta ablakát,
teste szerelemtől ujjongott,
lengedezett ezernyi illatágy.
Ő mohón kitárta ablakát,
teste szerelemtől ujjongott,
lengedezett ezernyi illatágy.
Nászra kelt, sóhaját vitte a szél,
kócosan, boldogan állt ott
- érzi benn a gyönge mocorgást -
anyává válni áldott állapot.
kócosan, boldogan állt ott
- érzi benn a gyönge mocorgást -
anyává válni áldott állapot.
Kállay Zsolt: Sírjaik hol domborulnak
Pongrácz Ágnes: itt fekszem
én
itt
fek-
szem
ti meneteltek bajtársak és cimborák
én itt fekszem ti fenn az égben
mene-
teltek
várja-
tok
meg
baj-
tár-
sak
és cimborák
Zsidákovics Mihály: Izzásban
Azok voltak szép napok,
szívem ide-oda költözött,
szabad lelkem inge fölött
világ volt az öltönyöm.
N Sebestyén Katalin: Izzó naplemente
Bíbor bársonyruhát öltött korong
végigpásztázza a látómezőt,
utolsó sugarait szórja a naplemente,
pajkos szél vörös haját égreemelte.
Parázsló színvarázs öleli vásznadat,
arctalan testtel szerelemittas párok
az éjbe menetelnek, útjukat átszűrődő
széles fénnyaláb jelöli.
Izzásban lévő vérvörös alkonyat
eggyé válik a horizonttal,
nappali fényre esti bíborpor száll.
Csillagsereg szikráit ontja,
az ég peremén egy-egy hullócsillag,
aranycsíkot húz az éji mennybolton.
Feltűnik az éjszaka őrzője, kéklő
égboltot most a sötétség uralja,
fekete köntöstakaró öleli a várost.
Ó! Te titokzatos, ezüstfényű égitest
kérlek őrízd örökké e varázslatos
színözönt az emberiség számára.
végigpásztázza a látómezőt,
utolsó sugarait szórja a naplemente,
pajkos szél vörös haját égreemelte.
Parázsló színvarázs öleli vásznadat,
arctalan testtel szerelemittas párok
az éjbe menetelnek, útjukat átszűrődő
széles fénnyaláb jelöli.
Izzásban lévő vérvörös alkonyat
eggyé válik a horizonttal,
nappali fényre esti bíborpor száll.
Csillagsereg szikráit ontja,
az ég peremén egy-egy hullócsillag,
aranycsíkot húz az éji mennybolton.
Feltűnik az éjszaka őrzője, kéklő
égboltot most a sötétség uralja,
fekete köntöstakaró öleli a várost.
Ó! Te titokzatos, ezüstfényű égitest
kérlek őrízd örökké e varázslatos
színözönt az emberiség számára.
Jávorka Csaba: Csodavárók
Szilvássy Ildikó: legbelül
olvas, karja a karfán legbelül
nyílik a nap és madarakat enged
a hajából ki, és kehelyből engedi
inni magát. nyílik a föld, a világ
jön megy az ember a világok között
kétszer ugyanazt, többször ugyanazt
csak máshogy, legbelül marad,
a legeslegbelsejében középen marad
és senki nem veszi észre
mert csak lélegzete van -
Arató Csilla: Harmónia
Van, ki látni véli a jövőt
s időóceánok
vad hullámait lovagolja.
Nem veszi észre a pillanatot,
mi körbeírja
lelkünk finom rezdüléseit.
Egy cseppnyi érintés,
egy simogatás, egy ölelés
egy lágy csók,
egy maréknyi csend az időben.
Azok voltak szép napok,
szívem ide-oda költözött,
szabad lelkem inge fölött
világ volt az öltönyöm.
Kincses Katalin: Úton
Felhőkbe nyúló
falak között visz utunk,
városi zajban.
Villódzó fények
hiába hívogatnak.
Messze még a cél.
Rátkai Béla: Fehérló
Mihály Csilla: Táltosom, ménem
Tüzet csiholó éjszakában
lobbanni bátor tiszta vágyam,
táplálja lelkem, míg e katlan
idebenn izzik, szikra pattan.
Tombol a lázam, menni kéne, nyergelj, és indulj, nézz az égre! Leszek a szemed, csillagfényű, köröttünk csendes még a szérű.
Táltosom, ménem, parázs éjben lángoló szívem el kell égjen! Vágtass, ahogy tudsz, suttogásom erőt ad, hogyha hív az álom.
Át kell jutnunk az erdőn, szépem, hamis karámból szökve, ébren, hajnalfényt ringat ott a távol, ihatunk még ma hűs tavából..
Tombol a lázam, menni kéne, nyergelj, és indulj, nézz az égre! Leszek a szemed, csillagfényű, köröttünk csendes még a szérű.
Táltosom, ménem, parázs éjben lángoló szívem el kell égjen! Vágtass, ahogy tudsz, suttogásom erőt ad, hogyha hív az álom.
Át kell jutnunk az erdőn, szépem, hamis karámból szökve, ébren, hajnalfényt ringat ott a távol, ihatunk még ma hűs tavából..
Dr. Vágvölgyi Istvánné: Kőangyal
Pécsi Nelli: Ima
Lüktető hajnal,
tömjénfüstös szobában
lépdel egy angyal.
Édes rózsavíz
szivárog kis szívéből,
megsebzett vadnak.
Angyalszárny alatt,
imában térdepelve,
borzongva üvölt.
Fohászba merült
összezárt tenyerükben,
vígasztaló dal.
Legszentebb bűnöm lettél,
áttetsző remény.
Tűzhajnalokra virradó,
falatnyi gyümölcskenyér.
Ha nem szeretnélek, lehet szégyelleném;
életemben egyszer hazudtam érted,
te hófehér, nekem fogant,
púderillatú pillanat.
Az égboltozatot áthasítja
egy csillagszekér,
míg a képzelet hozzád vonja ujjamat.
Mire virrad, tökéletesre rajzol,
Milyen szép vagy,
hozzám a legirgalmasabb,
langyoshúsú nevetés.
Talán meghagy szeretni a holnap.
Nevelnélek, mint szőlőszemet,
és ha belőlem fellélegeznél,
tartanám egek rejtekén álmodat,
s el nem ejteném.
Vágvölgyi Attila: Virágot ölelő
Bódai-Soós Judit: Coeur-dal
Örömmé olvadok karodban,
fénnyé tűz-éjszakánk fölött,
minden szívdobbanásod
lelkembe költözött és
bőröm részévé válik
selymes érintésed
ezer szerelmes
sóhajunk
között.
♥
Bartók Andrásné Gyöngyvér: Tűztánc
Hollósy Tóth Klára: Tűztánc
Tűztáncot jár a nyár, a végtelen
lángszikrája szalad szerteszét,
rekkenő hőség, izzítja hevét,
forr, vibrál, tüzel, vakítón remeg.
Lángbozontú ölébe szendereg
aléltan minden élet, bogár, gyík,
s az izzó korong láza sugárzik,
fényébe nézni bárki képtelen.
Vérvörös lánglován vágtat a nyár
olyan, mint egy hatalmas tűzmadár
le kell, hogy csukja pilláját a szem.
Forróságtól alél a tág határ,
sugározza vadító mámorát,
mint aki nem nyugodhat el sosem.
Dr. Vágvölgyi Istvánné: Az idő sodrában
Bódai-Soós Judit: Ősrobbanás
Tér se volt talán, amíg üresen állott,
ahol egy pontnyi Majdban
összepréselt Minden
álmodott magának világot
– a létezés határán –,
hol a véghetetlen súlyú Nincsen
– időtlenségbe zárván
a várakozásból feszült Erőt –
lenni vágyott,
tán ott volt az Isten,
s megalkotta a Létezőt:
a Vant,
és lett egy pillanat,
az Első,
amikor a Hiány anyaggá szakadt,
majd Térré tágult egy villanás alatt,
hogy betöltse őt szétáradón
a Semmiből fakadt Mindenség.
Zsolnai Tímea: Azután
H Gábor Erzsébet: Akár a fáradt szél a fán
Akár a fáradt szél a fán -
mikor egy percre megpihen,
úgy hallgat most a néma szám,
megfagyott csendje épp ilyen.
Nem oldja semmi fel ma már,
nem jössz - a Hold is oly rideg,
vajúdó ajkam szóra vár -
nem kell a csókom senkinek.
Mozdul a szellő, tétova,
fakult levélke csüng a fán -
lejárt már rég a fénykora,
övé az éjjel még talán.
Remélem én is ezt az éjt -
hiányod élő húsba váj,
nézem a sápadt Holdkaréjt -
akarlak úgy, hogy szinte fáj.
Lőrincz Mária Magdolna:cím nélkül
Vassné Szabó Ágota: Sejtekre bomlok
Kezeim fehér brokátba csomagolták
az oszlásnak indult tegnapot.
Vérszínű foltok ütnek át rajta.
Nincs több fohász. Nincs foganatja.
Elmosódott testem körül aura:
pulzáló pontok. Sejtekre bomlok.
Magunkba vájjuk a sírunk.
Virág is kerül rá, íriszt sírunk.
Nem segít már a jövő ágszerű,
görcsösen kapaszkodó keze
haldokló gyökérré változom vele.
Tükrömben látom torzuló arcom.
Szétmálló szájjal magamnak mondom:
lassan észre sem veszem,
kifolysz belőlem,
behörpöl a föld,
s belőlünk szomorú gaz terem.
Kezeim fehér brokátba csomagolták
az oszlásnak indult tegnapot.
Vérszínű foltok ütnek át rajta.
Nincs több fohász. Nincs foganatja.
Elmosódott testem körül aura:
pulzáló pontok. Sejtekre bomlok.
Magunkba vájjuk a sírunk.
Virág is kerül rá, íriszt sírunk.
Nem segít már a jövő ágszerű,
görcsösen kapaszkodó keze
haldokló gyökérré változom vele.
Tükrömben látom torzuló arcom.
Szétmálló szájjal magamnak mondom:
lassan észre sem veszem,
kifolysz belőlem,
behörpöl a föld,
s belőlünk szomorú gaz terem.
Sebestényné Jáger Orsolya: Elmúlás
Hársfák karjai között költözött
közénk az ősz.
Egy fényes reggelen a fényeken
túlról érkezett,
s mi néztük ámulón túl mulandón
végzetünk,
míg szívünk zegzugos szobáiból
hangtalan suhant tova
végtelen időnk véges augusztusa.
Jávorka Csaba: Autodafe
Péter Béla: amorf pillanat
a szálfatermetűeket is elérte a tűz,
az úr ítéletéhez már
senki semmit nem fűz.
lángok járnak át minden zugot,
féktelen a tánc.
kisimul végtelen feszesre
mindennemű ránc.
a földmélyi járatok megroppannak,
és már reng
belé a glóbusz! a teremtő ugyan
min mereng?
a láng túlfűtött ördögökként járja furcsa,
kéjes élvektől ittas, piruettjeit: kulcsa
a múlandóság bugyraiban rejtve. áttűnő
képek sora. az isten előtt már csak a fű nő.
a teremtmény, a visszavonhatatlan élet
ellobbant. a tanúk láthatják, ez az ítélet.
Vassné Szabó Ágota: Bukik a nap
A szomszéd házfalon,
a vakolatra
rozsdafoltokat fest az alkony.
Cifrázza.
Sápadt sárgákat kever bele,
s a lemenő nap gyenge ereje
még húzna egy vonalat
valahová az eresz alatt.
Felélednek a fénytől.
Masszák csorognak,
gurulnak,
festik a falat.
Tünékeny átverés ez.
Ahogy bukik a nap,
nem látsz mást végül,
csak unalmas, szürke,
málló foltokat.
Gősi Vali: Illatod őrzöm
*„Vállamra ömlik a langyos végtelen.”
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.
Még átjár a lüktető, könnyed reszketés,
de éled az öntudat, s a kábult szenvedély
a lehulló hajnallal mögöttem marad.
Még itt vagy e törékeny, szép ébredésben,
mint halk, finom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel a fényben,
táncolni volna még érdemes veled!
mint halk, finom rezgés, éteri zene,
légies árnyékként tűnsz fel a fényben,
táncolni volna még érdemes veled!
Kár, hogy e tünde hajnal-születéssel
halkul a dallam, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
*„mintha azzal is több volnék nélküled.”
halkul a dallam, és elnyel a fény,
foszlik a vágy, de az illatod őrzöm,
*„mintha azzal is több volnék nélküled.”
(*Mészáros László, Utolsó érintés)
Vaskó Ági: Csenddé fakad
Nézd Kedvesem a teliholdat
szerelemhintóként, hogy lebeg,
látod, vágyunk csillaggá olvad,
s felnyársalják lándzsás hegyek.
Bíbort izzó lüktető vérünk
násztáncot nem jár az érfalon,
egyre fakulóbb reménységünk
sárgán folyik a holdudvaron.
Látod Kedves, gyengülő fényünk
halványkék most márvány eres,
hiába bont nyoszolyát éjünk
ha nem súgod már: Szeress! Szeress!
Oly hideg az álmatlan hajnal,
szakadt húron nem szól altató,
bár csak elérnélek ajkammal,
lennék párnád, lennék takaród.
Nézd Kedvesem a teliholdat,
fényezüstje már csenddé fakad,
búcsúcsókja az égre olvad,
s porrá égeti vágyszárnyamat.
Sérthetetlen messzeség a vállad.
Akár gyöngyharmat a hegytetőket,
éjjelente fénnyé mosdatnálak.
Lángszirmú sugaraidtól égek.
Mint könnyű álom sejtfalaidon,
dacos csendje lettem a hűségnek.
Fekete az inged, tűz az arcod.
Gyenge ujjaim közt levetkőzöl,
s megcsókolsz rajtam minden szilánkot.
Mert éhes voltál, megetettelek.
Sóhajod sóvárgom nemsokára,
óh gőgös szívek hová lettetek?
Hídvégi Andrea: Cseppnyi világ
Ligeti Éva: Cseppnyi világ
Harmatcseppjében
cikázó világ,
ágrügyek ágyán
rezdül a virág.
Fátyoltükrére
gyémántfényt feszít,
mindent megmutat,
s aztán elveszít.
cikázó világ,
ágrügyek ágyán
rezdül a virág.
Fátyoltükrére
gyémántfényt feszít,
mindent megmutat,
s aztán elveszít.
Jeles Teréz: Muzsikál az erdő
Lupsánné Kovács Eta: Mesés erdő
Összeboruló fák koronája
a kort vigyázza, a miliőt,
századok óta váltja ruhái,
szűri a létet, és az időt.
Erdőországnak minden lakója
-titkok tudója- éli a mát,
harcol a létért, vízért, a fényért,
naponta vív meg újabb csatát.
Patak tündére mossa a sziklát,
egy korhadt szilfát épp átkarol,
gyengülő kérge lassan enyészik,
vasfogú léttel küzd, még dacol.
Több ezer levél rezzen a fákon,
mint égi-vásznon a csillagok,
erdő lakói koncertet adnak,
messzire szálnak a dallamok
a kort vigyázza, a miliőt,
századok óta váltja ruhái,
szűri a létet, és az időt.
Erdőországnak minden lakója
-titkok tudója- éli a mát,
harcol a létért, vízért, a fényért,
naponta vív meg újabb csatát.
Patak tündére mossa a sziklát,
egy korhadt szilfát épp átkarol,
gyengülő kérge lassan enyészik,
vasfogú léttel küzd, még dacol.
Több ezer levél rezzen a fákon,
mint égi-vásznon a csillagok,
erdő lakói koncertet adnak,
messzire szálnak a dallamok
Balázs Zsolt: Tükörhasadás
Doktor Virág: Gondolatfonál
A Nap eloson. Elbújtatva fényét
elszunnyad e szikrázó szembogár.
Párnára hajtja mindenki fejét,
kit nem tart éberen gondolatfonál.
Feslett ingét kitűrve leng a csönd,
hánykolódva függeszkedik rojtjain
néhány nyugtalan-lázadó föltevés,
mint tűzhányó az elme romjain.
Almási Zsuzsanna: Rozsdásodó emlékek
JAZ: Zsiráf az
- Zsiráf az!
- Nem, fiam. Vénült kút csupán.
Most mi van, miért nézel bután?
- Zsiráf az! Te vénülsz, Apám.
Nemes Zoltán 'mettor': Út
Vermuth Attila: Mysterium
Miből volt koronája,
hogy a lehajló fej kibillentette
a Napot?
Miből volt palástja,
hogy a vérző test érintetlen maradt
a sakáltömegben?
Miből volt jogara,
hogy a gyönge kar kettészelte
a valóságot?
Nem tudom.
De még kezemben van
a kalapács.
Miből volt koronája,
hogy a lehajló fej kibillentette
a Napot?
Miből volt palástja,
hogy a vérző test érintetlen maradt
a sakáltömegben?
Miből volt jogara,
hogy a gyönge kar kettészelte
a valóságot?
Nem tudom.
De még kezemben van
a kalapács.
Diós Magda: Fohász
Vázsonyi Judit: Könyörgés
Milyen közel, s mily távol az ég...
úgy a fiam, úgy a lányom,
folytatásom, véreim ők
tebenned Uram.
Kérlek, éltesd, növeld, tápláld
magjaimat.
Bimbózzanak, teremjenek
s tartsanak meg - ha korhadok -
csak hitemet, csak reményemet,
bennük én, mint szereteted,
kérlek, Uram!
Hadd lehessek!
Gyulay Erika: Szürreális várakozás
Mészáros László: Maréknyi végtelent
Majd az irgalom kezére ad a csend.
De tudom, ez az éj sosem ér véget,
bár sötéten hideg, mégis megéget.
S lángszalagként, egy maréknyi végtelent
kibontott hajad lágy selymébe kötök.
S amíg néhány emlékképet összetör
a káprázattól beomló szemgödör,
csak szívem megalvadt árnya füstölög.
S mélyében elárvult, néma közeled
kér az utolsó pillanatnak nevet.
Fázom, és hiányod újra kitakar.
Hajnalodik, nyílt seb az égen a nap,
de rettenetesebb az, hogy vártalak.
Csönd fénylett szememben, kezedben jogar.
.
Ajándékba kaptuk:
Fecske Csaba: Nem jön senki
Zúg az erdő,
szél cibálja,
holt levél hull
dús avarra.
Sas kering, az ég
királya,
fönn a kéket
fölkavarva.
Holt levél hull
dús avarra,
cserjében zörög
a dúvad.
Fönn a kéket
fölkavarva
hangos vadludak
vonulnak.
Cserjében zörög
a dúvad,
a földet a dér
belepte.
Hangos vadludak
vonulnak
messzeségbe
beleveszve.
A földet a dér
belepte,
nem hallik már
sehol ének.
Messzeségbe
beleveszve
homály lepi a
vidéket.
Nem hallik már
sehol ének,
szél az ágat
megzörrenti.
Homály lepi a
vidéket,
az ösvényen nem
jön senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése