Láng Ernesztin: Születés


Születés 1.

A véges idő távlatában is
jönnek, jönnek, áradnak a Tér mélyéből
a ránkszabadított barbárok,
kik gigantikus meséken növekednek,
majd szatírákban és engedetlenségben
bántják meg az Egyetlen Apát,
a Búcsúzó Tekintetű Anyákat,
s mint kócbabára úgy néznek az ősökre
a boncasztal ravatalán.
Aztán jönnek, újabbak jönnek a Tér mélyéből...


Születés 2.

A világ első és utolsó szoknyáját
lába közé csapta, leguggolt,
így pihent az idő főhadiszállásán,
míg száradtak a vályoghalmazok
Dolgozott a sejtek felgyorsulásáig,
munkaköre árvaságában még láttam.
Hulló szirmú szépség nemtelenségéig
jutott önmagával összefogva, párban.
A Zagyva árteréből elfogyott a sár,
s az agyonhajszolt teljesítményű ház
kiadta összes szellemképeit.
Azokból méhe pompájában voltam egy,
ki vele együtt sejtszinten éhezett.
Ma is így szeretem, ama éhség szerint!


Születés 3.

Játszottam az anyámmal úgy,
hogy mámorító örömben aki bújt,
aki nem, eltávolodtam, visszamentem,
takart szemmel megtaláltam, elvesztettem,
- ki gondolta volna, hogy ő is
romlandó sejtekből áll?

A gyermek sűrű léthiányában vártam az apám.
Már a kapuból sokféle nevemen becézve értem kiált.
S én úgy ugrok titokzatos komplexusomra,
mint imádatos menyegzőn a szomjas poharat koccintva.
- Ki gondolta volna, hogy hátrál,
elnyűtt lesz és agyvérzést kap a király?


Születés

Milyen hosszú a dráma, színe-fonákja,
oda-vissza, ifjúság és holttest között.
A köldökzsinór koszorúja üres, néma
a lenni nem lenni genezise fölött.

Ott kezdődött a magány. Az elhagyások.
Kik egyek voltak genetikus hiszekegyben,
gondolatonként távolodtak zsoltárok,
autonómiák kéjére esküdve.

Ott kezdődtek a nekrológ gondolatok.
A letörlesztések életfogytiglanig.
Ég veled! Az elfelhősödött angyalok

ámene volt ez, spermától a sírhantig.
S már ott jóslat volt az utolsó hívás képe
a babatakaróval feltörölt vérben